Yves

Építőkritika.

Kedvességből indul, aztán elviselhetetlen sebet ejt, mert az emberek naivan is hisznek a csodákban.  Hallom a zene lüktetését az ereimben, átélem minden pillanatát és mégsem tudom a magamévá tenni. Úgy nem, ahogy elvárná tőlem mindenki. Nekem ez nem megy. Az önátadás ilyen foka számomra elképzelhetetlen. Nem úgy, mint korábban. A sértettség még ugyanúgy a véremet forralja. Felfoghatatlan. Nevetséges, hiszen, miért is bántódunk meg azon, amit egyszer kikérünk magunknak? Annyival egyszerűbb lenne most is, ha emelt fővel kezelni tudnám az engem ért sérelmet. Akaratlanul is megbántottak a szavak, pedig külön kértem őket, hogy tudjam, miben hibázok.

Röhejes, mikor az ember tökéletesnek hiszi magát. Mikor meggyőzi a saját agyát, gondolatait egy olyan kis aprósággal, hogy minden tekintetben hibátlan, amit tesz.  Aztán a magabiztossága, a szenvedélye, testének minden rezdülése hazudik tovább, de már nem szavakkal, hanem testtel és tettekkel.

Ugyanezt tettem én is. 

Elhitettem a környezetemmel, hogy jó vagyok abban, amit teszek. Hogy értek is hozzá. És ők el is hitték,...ők..., azok, akik akaratuk ellenére is áldozatai lettek az én hazugságomnak. Mert az igazság az, hogy bár értem a tánc alapjait, de nem vagyok jó benne egyáltalán. Nem érzem a lényegét, nem tudom megélni a pillanatait. Ennek meg így mi értelme? 

Én hibáztam, mert nem feszítettem le teljesen a lábfejemet, nem figyeltem forgáskor a testemre, nem néztem mereven előre, és ezért hamar megszédültem. Tönkretettem a koreográfiát megint, pedig már majdnem megfelelt az elvárásnak. 

Majdnem...

Mindig olyan közel vagyok a célhoz, de sohasem érem el, csak rostokolok és zsörtölődöm, a hibákat meg ugyanúgy elkövetem. De ebből nem lehet tanulni, nem értem, hogy hol rontok. Kiszámolom a lépéseket, megfelelő szögben lendítem a kezeimet, hogy aztán a forgás is tökéletes legyen, aztán... aztán rontok. Túl nagy erővel érkezem a talajra és nem tudok időben megállni. Túlszaladok a végpozíción, ami így nevetséges hatást kelt. 

Kiskoromban meggyőzhettek azzal, hogy ronthatok, nincs vész, ha mosolyogni tudok. Csak nézzek a nézőközönség feje fölött el, s úgy olyan, mintha egyszerre viszonoznám mindenki tekintetét. De ez nem ment meg, már nem vagyok aranyos kisgyerek, aki biztatásért ácsingózik, és, ha nem kapom össze magam, akkor senki más sem leszek. Csak egy lecsúszott szerencsétlen, aki célokat tűzött maga elé, de elérni nem tudta egyiket sem. Félek a kudarctól, hiszen még nem volt részese az életemnek. 

- Megállni, megállni, megállni! - szemeimet lehunyva lélegzem fel, mikor a zene leáll, s az ingerült hang bekiált a fal mellől. Magas férfi, sztreccses ruhában,  sötétszőke hajjal, s mélyen ülő halvány szemekkel. De nem a külseje teszi őt azzá, aki, hanem a neve. A tudása, amivel a táncosait oktatja. Szerencsés vagyok, hogy elvállalt és külön órákat ad. De még így is silány a felhozatal, amit nyújtani tudok neki. Látja ezt ő is és előbb-utóbb megunja, elküld és nem vállalja fel, hogy engem is tanított egykor. - Mi volt ez? Kint voltál végig a ritmusból! Kezd el újra, figyelj a lépésekre, és számolj hangosan, ha nem bírod megjegyezni. Ennyiszer hibázni egymás után?

- Bocsánat, sajnálom – hajtom le bűntudatosan a fejem, míg verejtékemtől tapadó hajamat hátrasimítom. 

- És a bocsánatkéréseddel mit kezdjek? Attól majd jobb leszel? Mi van? Nem aludtál eleget? Így csak egymás idejét vesztegetjük. Koncentrálj végre az edzésre, vagy legközelebb el se gyere. 

- Sajnálom, ígérem igyekezni fogok. Megpróbálhatom még egyszer? 

- Csináld, csináld! Próbáld annyiszor, ahányszor csak kell. Próbálj többet és legyél jobb! Megértetted? 

Levegőhöz kapva bólintok, aztán leszegett fejjel visszasietek a kijelölt ponthoz és felveszem újra az alapállást. Nem tudom átvenni a komolyabb elemeket, míg ő nincs itt. Tudja, hogy mennyire fontos ez, tudja, hogy ő az utolsó esélyem, és mégsem képes időben ideérni. Megint ugyanazt játssza, nem változott semmit. De minek is tette volna? Gyerekes, szabad szellemű barom, aki természetesen túl tökéletes ahhoz, hogy bárhová is idejében megérkezzen. Minek, ha úgysem róják fel neki a késést?

Az előadás elméletét már tudom, azzal nem lesz gondom,de mit kezdjek a tudással, ha alkalmazni gyakorlatban nem tudom? Nélküle hogy a fészkes fenébe ültessek át mindent a gyakorlati lépésekbe? 

Nekilendülök újra, megismétlem a már látott elemeket, de a lépés megint nem jön ki. Hiába emelem a lábam, hiába sikerül a három fordulás, ha utána a félfordulatban már rontok és a kezeimről is megfeledkezem. 

- Megállni! - robban ki belőle, holott magamtól is megálltam volna. Ez egész biztos. Hiszen nem bírom azokat az önelégült szikrákat azokban a végtelenül sötét ónix szemekben. Hallgatagon szusszanok fel újra, mikor a zene halkulásával elviselhetetlenné válik a csend.  - Ezt nem hiszem el, ostoba kölyök! Megint hibázol! Így lépsz ki, pam-pam-pam-fordul-fordul-fordul- félfordulat-lép! Hova számoltál el már megint? Kiestél a ritmusból! Így mutattam neked?

- Nem – rázom meg a fejem. - Meg szeretném próbálni még egyszer.

- Legyen. Próbáld. Addig fogod csinálni, amíg meg nem csinálod. Kint vagy folyamatosan a tempóból, figyelj oda erre is. 

Rábólintok és mozdulatlan maradok. 

Nem akarok felnézni rá és nem akarom újrapróbálni sem, mert ő itt van. Mikiya Lindley. 

Gyűlölöm, mert évekkel korábban hagyta, hogy minden tönkre menjen. 

Gyűlölöm, mert ő az egyedüli, aki segíthet. 

Segíteni...

Újabb nevetséges szó. Segít, de milyen áron? Teljesen megaláz, földbe döngöl a jelenlétével, a simulékony mosolyával és a lekezelő nyugalmával. 

- Emlékszel még hogy tanultuk annak idején? Számolj magadban, ne a zene ütemére koncentrálj, ha az nem megy, hanem a lépésekre – súgja Mikiya mellettem elhaladva, s én fejemet lehajtva, számat beharapva hagyom neki, hogy vigasztalásával még inkább megalázzon. Biztató mosolyát felöltve megveregeti a fejem tetejét, mintha csak egy édesen ostoba kis házi kedvenc volnék.

- Te csak ne  simogasd! Mondom ne simogasd! Ezzel nem segítesz neki! Nagyon is hibázott. Mára végeztünk, te meg Mikiya el ne merjél késni az óráimról. Megértetted? He? 

- Meg – biccenti tisztelettudóan, de mosollyal az arcán. 

Nekem nincsen kedvem mosolyogni. Cipőmet levéve belebújok a kintibe, aztán marokra fogom az összes táskámat, amivel beköltözök újra a kollégiumba. Nem akartam ide járni és nem is akarok itt maradni, de olcsóbban kijövök ezzel az összeggel, mintha albérletben laknék.

Mereven bicegek ki a teremből, illendően elköszönve, aztán elrévedve figyelem a folyosót. Tiszta, a levegő friss és olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amikről már teljesen megfeledkeztem. Szerettem itt lenni. Minden negatívum ellenére is boldog voltam, ha betehetem ide a lábamat. És most újra itt lehetek. Mi ez, ha nem szerencse? Ilyesmi ritkán adatik meg az embereknek, hálásnak kellene lennem. 

Szótlanul rovom a folyosókat, s mögöttem a fiú lemaradva követ. Kellőképp kifejtettem nem tetszésemet, meglehetősen bunkó voltam, eléggé ahhoz, hogy észrevegye magát ő is. Sosem ismeri fel a jeleket, nem érti meg a burkolt célzásokat. Azt, hogy a próbatermeken kívül nem igénylem a jelenlétét. 

- Miért követsz? - kérdem élesen villanó szemekkel. 

- Erre van a szobám. Nem fogok kerülőt tenni csak a te kedvedért. 

- Tégy amit akarsz. Bánom is én – szusszanok fel tőle elfordulva.

Mikiya

Amanda Lear hangja olvadt mézként csurog a fülembe, ahogy zenelejátszóm eljuttatja a kis elektromos impulzusokat a fülhallgatóm apró hangszóróiba. Szeretem a hangját. Dorombol, megnyugtat, kirángat a valóságból egy polaroid fényképre, ahol Elvis utánzatok és hippik ülnek a parkban. Utóbbiak zenélnek és táncolnak, virágkoszorúkat kötnek és szeretik egymást. Ennek mondjuk soha nem láttam értelmét. Olyanok voltak, mint a bonobók, szeretettársadalomban éltek és a legtöbb konfliktusukat vagy szexszel, vagy drogokkal intézték el. Ez pedig egy félelmetesen felelőtlen és ostoba módszer.

Én leginkább egy vállrándítással intézem a problémáimat. Nem zavarnak különösképp. Ha valaki imád, az ő döntése, ha gyűlöl, szintúgy. Az sem érdekel, ha valahonnan kirúgnak, vagy valahová felvesznek. Az egész élet egy nagy poén. Hogy idézzek: „Ha az élet nem egy vicc, miért nevetünk?”*

Orromon szívom be a levegőt, és egyenletesem fújom ki a számon, ahogy kitartott tempóban futok. Fülemben szól a zene. A külvilág, a park elmosódik. Fogalmam sincs, mióta futhatok, és hányszor futottam körbe a parkot, de testem már kellemes fájdalommal tiltakozik, oldalam szúr és a tavaszi napsütésben úgy izzadok, mint a versenylovak. Végül iPodom lemerül, így kénytelen vagyok felfüggeszteni a testmozgást. Karórámra pillantok. Bőven elmúlt már az az idő, mikor jelenésem lett volna a próbateremben. A végére még odaérhetek. Nincs messze. Gyakorlatilag itt van a szomszédban, mert a kollégium a park mellett fekszik. A telefonom, az utazótáskám és minden egyéb más holmim is már a szobámban pihen. Nem szeretem, ha zaklatnak, mikor épp kikapcsolódom, ezért nem hordok magammal telefont. Sétálva indulok vissza, közben élvezem, ahogy a langymeleg szél apránként felszárítja bőrömről az izzadtságot.

- Megállni! – erre lépek be. Az elbűvölően bájos táncoktató épp magából kikelve szidja meg az előtte leszegett fejjel álló fiút. - Ezt nem hiszem el, ostoba kölyök! Megint hibázol! Így lépsz ki, pam-pam-pam-fordul-fordul-fordul- félfordulat-lép! Hova számoltál el már megint? Kiestél a ritmusból! Így mutattam neked?

- Nem – rázza meg a fejét. - Meg szeretném próbálni még egyszer.

- Legyen. Próbáld. Addig fogod csinálni, amíg meg nem csinálod. Kint vagy folyamatosan a tempóból, figyelj oda erre is.

Bólint, végül nem mozdul. Talán a zenére koncentrál. Talán elfáradt. Elgyötörtnek tűnik és elégedetlennek. Ezer éve nem láttam. Nosztalgikus érzés fog el. Talán még örülök is neki, hogy itt van.

- Emlékszel még hogy tanultuk annak idején? Számolj magadban, ne a zene ütemére koncentrálj, ha az nem megy, hanem a lépésekre – súgom halkan, ahogy ellépek mellette. Elmosolyodva paskolom meg feje búbját.

- Te csak ne simogasd! Mondom ne simogasd! Ezzel nem segítesz neki! Nagyon is hibázott. Mára végeztünk, te meg Mikiya el ne merjél késni az óráimról. Megértetted? He?

- Meg – biccentek töretlen mosollyal. Ez a fazon egy idegbeteg. Nem fogjuk kedvelni egymást. Ha már itt tartunk, az első benyomás mindennél fontosabb. Nem kedvelem, már most nem kedvelem. Inkább gyakorlok nélküle, egymagamban, vagy Yves-szal. De az ő jelenlétében nem.

Szó nélkül veszi át cipőit, majd felkapja táskáit, elköszön és fásultan kilép az ajtón. Elköszönök én is és a Tündérke után indulok. Zsebre dugott kezekkel, kissé lemaradva követem. Végigmérem karcsú alakját, formás combjait, gömbölyű vállait, melyek valamilyen groteszk módon mégis enyhén szögletesek. Csípője lágyan ring oldalra, ahogy sétál, bár szerintem ezt nem is tudja magáról. Feneke feszes, gömbölyded, ebben a nadrágban inkább hasonlít a kölyökmacskák puha tappancsához, mint valódi tomporhoz, bár az alakja tagadhatatlanul távol áll a kiscicák mancsától. Léptei sietősek és indulatosak. Annyi mindent ellehet mondani csupán a testbeszédéből róla. Olyan, mint egy nyitott könyv.

- Miért követsz? – kérdezi ingerülten rám nézve.

- Erre van a szobám. Nem fogok kerülőt tenni csak a te kedvedért.

- Tégy amit akarsz. Bánom is én – sóhajt fel és tovább indul.

Megáll az ajtó előtt és kotorászni kezd zsebeiben. Nem találja a kulcsot. Megunom szerencsétlenkedését és saját kulcsomat elővéve nyitom ki az ajtót előtte.

- Parancsolj. – engedem előre, de ő megáll, és összeráncolt szemöldökkel mér végig.

- Ez valami rossz vicc. – motyogja orra alatt.

- Szerintem jópofa. – nézek körül a szobában, úgy téve, mintha annak berendezésére irányult volna korábbi megjegyzése. – Nem öt csillagos, de megteszi. – lépek be én, ha már ő az ajtóban óhajt szobrozni. – Bocs, de én már berendezkedtem. Kizárásos alapon tiéd a jobb oldal.

- Ezt nem hiszem el. – mormolja tovább.

- Nem? – kérdezek vissza meglepetést színlelve. – Előbb kellett volna érkezned, ha a bal oldal szimpatikusabb.

- Befognád a szád?! – csattan fel.

- Ne duzzogj. – lépek a szekrényhez, hogy törölközőt és váltásruhát szerezzek belőle.

- Nem duzzogok!

- Aha.

- Hogy lehetsz még mindig ennyire… - hangja elakad.

- Laza? – vigyorgok rá.

- Felelőtlen. Könnyelmű. Idióta, barom. – vágja hozzám válogatott sértéseit.

- Te is hiányoztál. – veregetem meg vállát, ahogy mellette ellépve a fürdő felé indulok.

***

- Nem, nem, nem és nem! Állj! Elég! – tapsol és leállítja a zenét. Egyik szemöldökömet felvonva emelem rá tekintetem, hogy megtudjam, ugyan már megint mi baja van. Most egyikünk sem rontott. – Neked! – mutat partneremre. – Görbe a hátad, mint egy öregasszonynak, aki egész életében a földeken kapált. – az említett arcán a szégyen pírja terül szét, ahogy lehajtja a fejét. – Te pedig! – mutat rám. – Ne menj az ő hülyeségei után! Kiestél a ritmusból.

Elmosolyodom, ahogy biztatóan Yves vállára teszem a kezem, Ő ingerülten rázza le magáról.

- Egyikünk sem tévesztett. – kezdek beszélni békítően. – A lépések kijöttek, a fordulatok megvoltak, a kezek helyesen voltak kitartva. A probléma nem bennünk van.

- Ne feleselj itt nekem! Ha komolyan vennéd a… - arca céklavörös, ahogy magából kikelve kiabál.

- Attól még, hogy üvöltözik, nem biztos, hogy magának van igaza. Yves az utolsó négy alkalommal hibátlanul teljesített. – kelek a fiú védelmére. – Ha nem bírja a képünket, mondja meg. Keresünk más oktatót. – mosolyodom el. – Az olyan oktató, aki nem alkalmas arra, hogy táncot oktasson egyébként is csak hátráltatna a továbbiakban.

Elnémultan hápog tehetetlen dühében, míg Yves hitetlenkedve és megbotránkozva néz rám. Nos, ha senki nem szólal meg, folytatom én.

- Lassan három órája próbálunk, megállás és szünet nélkül, míg maga a falat támasztja és kezeli a zenét. Én a magam részéről fáradt vagyok és elegem van. – bár dühös vagyok, nem emelem fel a hangom. Felesleges energiapocsékolás volna.

- Megmondom én nektek, mi a nagy büdös helyzet. – találja meg a hangját. – Nem vagytok egymásra hangolva. Elengedlek benneteket, de innentől kezdve, amíg én azt nem mondom, mindent együtt csináltok! Együtt gyakoroltok, együtt pihentek, együtt mentek a boltba, a mosdóba és, ha kell, fogjátok egymás kezét is! Nem érdekel, hogyan, de mához egy hétre legyetek szinkronban!

Kilépünk az ajtón és a Tündérke nekem esik.

- Nem bírtad volna befogni a szádat, mi?! – csattan fel, remegve az idegességtől és az elfojtott indulattól.

- Megvédtem a segged attól, hogy szétrúgják. – biccentem. – Szívesen.

- Ha jól emlékszem, senki nem kért arra, hogy hős megmentőt játssz!

- Ennyire élvezed, hogy porig aláznak? – nézek rá megütközve. – Nem tudtam, hogy mazochista lettél. – süllyesztem zsebeimbe a kezeimet.