Patrick

Előttem ül. Kettőnket csupán egy csekély kávézóasztal választ el. Szigorú arcán már elmélyülni látszanak a ráncok. Vörös, pengevékony ajkai, és feketére festett, szoros kontya azonban még mindig maga mögé utasít mindenkit. Tiszteletet parancsol, csupán a tekintetével. Merev tartásából sugárzik a felsőbbrendűség. Elegáns ruhájáról pedig lerí, hogy méregdrága. Tökéletes nő.

- Minek köszönhetem, hogy elhívtál kávézni? - kérdezi szigorú hangján, ahogy kezének finom mozdulatával rábök egy italra és elhessegeti a pincért.

- Csupán régen volt alkalmam együtt tölteni egy kis időt az anyámmal. - mosolyodom el hűvösen.

- Tudod, hogy mennyire gyűlölöm, ha hazudnak nekem. - veszi le kezeiről a finom szövésű kesztyűt. - Főleg, ha azt az egyik fiam teszi.

- Átlátsz rajtam. - mosolygok töretlenül, tekintetemet az ablak felé fordítva.

- Én szültelek. Mégis mit vártál? - követi tekintetem. - Sejthettem volna. - sóhajt teátrálisan.

A szomszéd irodaház ablaka mögött épp tárgyalás zajlik. És ebből a bevásárló központi kávézóból tökéletes a rálátás. Hat férfi, ebből kettő az én emberem. Tárgyalnak. A feladatuk egyszerű. Egyikük eljátssza, hogy ő a nagyfőnök, másikuk pedig testőrként szolgál mellette. Minden információra szükségem van erről az új, nevenincs csoportról, akik alattomos gyorsasággal kúsznak hatalomért az én városomban. Olyanok, mint a rák. Ki kell őket irtani.

- A munkamániás másodszülöttem még akkor is dolgozik, amikor van egy kis ideje szegény, özvegy anyjára. - kavargatja el a cukrot a kávéjában.

- Ha ráérek, megsajnállak. - pillantok rá vissza.

- Kegyetlen vagy. - rándul meg egy apró izom az arcán finoman.

- Ilyennek neveltél. - szakítom le róla tekintetem, hogy ismét a másik épületben zajló eseményeket figyeljem.

Ahogy várható volt. Az amatőrök türelmetlenségével gyilkolják le az embereimet. A ripacsok hamar lebuknak, és ezért meghalnak. Jutalmuk egy-egy ólom golyó a fejükbe. Nincs szükségem az ilyen haszontalan kutyákra.

- Ez hányadik is volt már? - tudakolja anyám fontoskodva.

- A negyedik alkalom.

- És még mindig nem jöttél rá, hogy hol hibáztál? Nem vall rád. Kicsit sem szégyelled magad?

- Velem akarnak találkozni, ezért gyilkolják sorra az embereimet. Sajnos nem adhatom meg nekik, amit akarnak. Féltem rájuk pazarolni az időmet.

- A drága idődet, amit még tőlem is sajnálsz.

Már megint kezdi.

- Ahogy öregszel, egyre szentimentálisabb vagy, anyám. - ráncolom össze a szemöldököm. - Ezért látogatlak olyan ritkán. Mert az idegeimre mész.

- Logan legalább azt mondja, amit hallani akarok. - húzza fel az orrát.

- Szóval Logantől eltűröd, hogy hazudjon neked? - mosolyodom el újra. - Tudod mit? Ne válaszolj, lényegtelen. Idd meg a kávédat és menjünk. Befejeztem itt a munkát.

- Mindig csak a rohanás. - méltatlankodik és felhörpinti kávéjának utolsó cseppjeit. - Menjünk.

*

- Főnök, kizárt dolog, hogy...

- Adtam engedélyt, hogy beszélj? - nézek fel laptopom mögül Jonah-ra.

- Nem. - motyogja. - Beszélhetek?

- Nem.

Lecsukom a laptopom és felkelek a székről. Az akváriumhoz lépek és a halakat fürkészve kezdek el hangosan gondolkodni.

- Mi az oka annak, hogy a mi városunkban ezek a csótányok így elterjedtek? - halálos türelemmel nézem, ahogy az egyik harcsa becserkészi a legszebb aranyhalamat. - Mi az oka annak, hogy úgy engedtük őket át, mint vizet a szitán? - a harcsa megeszi a halat. - Mi az oka annak, hogy a silány biztonság miatt már tíz embernek meg kellett halnia? - fordulok meg. - Tudja valaki a választ?

Az irodámban néma, feszült csend. Mindegyik kerüli a tekintetem, mint amikor a tanár feleltet az iskolában.

- Jonah?

- N-nem tudom, Főnök. - húzza össze magát.

- Sergei?

- Szerintem... - kezdi oroszos kiejtéssel, de ahogy találkozik a tekintetünk, elhallgat. - Nem tudom, Főnök.

- Na és te, Pierce? - fordulok felé negédes mosollyal.

- Nemtom Főnök. - vakarja meg kopasz, fekete bőrű fejét. - Asszem valamit már az elején elbarmoltunk.

- És mit barmoltunk el? - kérdezem türelmesen.

- Nem voltunk elég éberek? - kérdez vissza bátortalanul.

- Ahogy mondod. - ülök vissza a székembe. - Soha nem lehetünk elég éberek, de Ti barátaim túlságosan elbíztátok magatokat, miután megvásároltuk a polgármestert magunknak. Tévesen abba a hitbe ringattátok magatokat, hogy most már minden rendben lesz, nem érhet baj, mert a rendőrség is nekünk dolgozik. Így van?

- Így van. - felelik kelletlenül mindhárman.

- Ne feledkezzetek meg az olaszról sem, aki még mindig kezében tartja a fél várost az átkozott Szindikátusa miatt. - és felvillan az isteni szikra. - Új feladatom van számotokra. - mosolyodom el. - Iktassátok ki az olaszt és szerezzétek meg az őrangyalát.

- Angelre gondolsz főnök? - szalad rémült grimaszba Jonah arca.

- Nem, Angelina Jolie-ra... - forgatom meg a szemeimet. - Persze, hogy rá gondoltam! - csapok az asztalra türelmetlenül.

- De az a pasas előbb nyúz meg élve, minthogy kicsináljuk a főnökét, Főnök! Hallottad már te is, hogy mikre képes, nem?

- Pontosan ezért lesz az én emberem. - bólintok.

- Főnök ne küldj oda! - fakad ki Pierce.

- Jól hallom a félelmet a hangodban? - fordulok felé.

- Jól. - bólogat hevesen. - Az ilyen szadista állatok mindig szegény fekete tesót nyírják ki elsőnek.

- Tehát, amíg veled lesz elfoglalva, addig Jonah és Sergei elvégezheti a melót. - csapom össze a tenyeremet elégedetten. - Milyen csodálatos, hogy önként jelentkezel!

- De én... - elhallgat, mert ujjaim megfeszülnek Desert Eagle-öm markolatán. - Én önként jelentkezek Főnök.

- Remek. Tünés. És Pierce! - szólok utána. - Hazafele vegyetek egy új aranyhalat. - bökök az akvárium felé.

*

Sakk matt, ahogy az amatőrök mondani szokták. Ezt a játszmát két hete űzöm saját magammal, és végül a sötét király győzedelmeskedett. Az embernek meg kell tanulni úgy sakkozni önmagával, hogy egyik félnek sem kedvez. Mindig azzal a féllel akarjon győzni, amelyikkel éppen lépnie kell. Ha ezt megtanulja, egyedül is élvezetesek lesznek a játszmák.

Mindig is a sakk volt az, ami kikapcsolt, és ami mellett a legjobb ötleteim születtek. Amíg mások legóztak, vagy matchboxoztak, addig én apámmal sakkoztam. Nem értettem, mi élvezetes van azokban a logikátlan, ostoba játékokban. És ez a mai napig nem derült ki számomra. Sem szépet, sem jót, sem pedig szórakoztatót nem találtam egyikben sem.

Újra rendezem a sakktáblát és új játszmát kezdek. Ekkor hallom a három ostoba barom lépteit az ajtó mögött. És egy negyedikét, akiét még nem hallottam. Két napjukba telt elintézni, amit kértem tőlük. Ha kudarcot vallottak, jól tudják, hogy az lesz életük utolsó hibája. Egyikük kopog az ajtón. De meg sem várják, hogy szóljak, beengedik magukat. Ez felettébb nem vall rájuk. És nem kisebb személy lép be önkényesen az irodámba, mint maga a híres Angel. A szőke, bongyor fürtöket és a kis hárfát éppannyira hiányolom, mint a hófehér tunikát, de ezt igazán nem róhatom fel neki.

- Késtetek.

- Főnök, ez a csóka egy buldózer. - kezd bele Pierce hüledezve, de leintem.

- Nem akarom hallani a hülyeségedet. Sergei! - szólítom fel a három közül a legértelmesebbet.

- Mire oda értünk Főnök, ez az ember már megoldotta a problémánkat. - kezd bele a beszámolóba. - Vér volt mindenütt, annyi vér emberben nincsen. - rázza meg a fejét. - Amikor megkérdeztük, hogy mi történt, ő csak annyit felelt, hogy megölte az olaszt. - szeretem hallgatni Sergei oroszos hanglejtését, kifejezetten kellemesnek találom, ahogy megnyomja helyenként az „r” hangokat.

- Megölte? - vonom fel egyik szemöldököm, ahogy szemrevételezem új madarunkat. - Valóban?

- Valóban. - biztosít felőle ő maga és bár nem kínáltam hellyel, mégis leül a sakktábla másik oldalára és kezébe vesz egy sötét parasztot.

- Miért?

- Mert unalmas volt.

- Őszinte vagy. - bólintok.

- Mindig az vagyok. - bólint ő is.

- Na és van neved is, vagy híjalak Sötét Parasztnak? - bökök állammal a kezében tartott bábu felé.

- Dorian Leeroy. - válaszol engedelmesen. - És, ha jól veszem ki, te vagy az új főnököm. - teszi le a bábut a táblára, egy olyan helyre, ami elgondolkodtat. Nem véletlenül tette oda azt a parasztot, ezzel bonyolult helyzetbe hozva a fehér királyt.

- Igen, én vagyok az új főnököd. - lépek a huszárral. - Patrick Lease.

Dorian

Merengve bámulok magam elé, aztán hüvelykemmel elsimítom a szenet, hogy azok a mindig élvhajhász ajkak lágyabb, halványabb ívet kapjanak. De még ez sem tökéletes. Testem alatt az asztal fájdalmas roppanással mozdul meg, kényelmetlen rajta heverészni, pedig szép darab. Tagadhatatlanul megérte az árát, bár ennek a balfasznak gyanítom pont mindegy, mire herdálja el a pénzét. Lényeg, hogy  drága legyen, hozzá illőn puccos és értéktelen, aztán neki már teljes is az élete. Egészen addig, míg valaki másnál meg nem lát valami jobbat és szebbet. Na mert az úgy klassz biznisz, ki van tömve lével bőven, így pont leszarja, ha félmillákat elkölt olyan faszságokra, mint például ez a kibaszott fekete diófából és rozsdamentes acélból készült dohányzóasztal. Persze vannak a szabályok. Itt mindenki szentírásként tartja számon, de a felének semmi értelme. Főleg a hatodik pontnak.

„Mindig tiszteld a döntéseket.„

Meg tiszteljem Don Di Caniot, az összes kutyáját, családját, híresen nagy eszét – mintha nélkülem menne bármire is – no meg azt a kurva kibaszott kávézóasztalát. Mert, hogy az is az ő döntése. Jó ideje vagyok már mellette, így alapvetően kiismertem már minden lépését, és bár különösen segítséget tőlem nem kért, hogy a szervezeteit vezetni tudja, nem egyszer adtam már neki stratégiailag megfogatható szempontokat. Annyira azért nem hülye, viszont túlontúl elkényelmesedett és a pénz iránti szeretete időnként felülírja a ravaszságát. Ismerem a családot, volt időm utána járni mindennek, így pontosan tudom azt is, miként kezdték pályafutásukat. Drogok, majd később szembe kerültek a kormánnyal és a korrupt arisztokráciával is, majd szép lassan kiépítették magukat. 

Beépültek a munkásszervezetekbe, és kormánytisztviselőket fenyítettek be, majd szép lassan szervezett, ám meglehetősen szerény zsarolókká váltak. 

Egészen Enrico Di Canio előtt nem volt senki, aki gazdagságát fitogtatta volna, vagy a hatalmat, amit átörökölt és tovább terjesztett. 

- Ha elmozdul, elrontom és kezdhetem elölről – sóhajtom ajkaimat lebiggyesztve, de ő mit sem törődve velem újabb bizonytalan kísérletet tesz, hogy törött lábait mozgásra bírja. - Na! - szisszenek fel, mikor vért ken el a perzsaszőnyeg mintáiba. - Mondtam, hogy ne ficeregjen. Most nézze meg, mindent összekent.  

Totál közönnyel van felém, kiszáradt ajkait nyaldossa és egyre több vért fest fel a szőnyeg mintáira. 

- Picciotto...- nyögi lábszáramra rámarkolva, mikor elé sétálva leguggolok mellé, hogy aztán atyai szeretettel túrjak bele selymesen fekete tincseibe és jól megmarkolva a hajánál húzzam hátra a fejét.

- Lealacsonyít – szánakozó mosollyal paskolom meg gyengéden az arcát. Homlokán, s szemei körül az árkok lesüllyednek, barázdákat festenek kreol bőrébe. - Végrehajtó vagyok, de közel sem kisember. Nem vagyok tagja a családjának, jobb, ha felfogja ezt végre maga is. 

- … me-megöllek. 

Elmosolyodom, mert megtehetné. Megölhetne, megölhetett volna már régen, de nem tette mégsem, mert túl fontos voltam neki. Túl nagy lehetőség voltam számára. Minden hiányossága ellenére jó vezető, megszilárdította az évek folyamán a kapcsolatait, jó felszereltségre tett szert és a politikai életben is biztosította magát, ahogyan a nagykereskedelemben is nagy befolyásra tett szert és így világméretűvé vált. Fejemet ingatva sóhajtok fel és a félig kész rajzra pillantok, amivel Enrico haláltusáját örökítettem meg, noha közel sem olyan eredményesen, mint azt vártam.

- Maga a család feje  - mondom lefeszegetve magamról nyirkos, hideg ujjait, aztán a késhez lépve felemelem azt az asztalról és újra a földön kúszó test felé fordulok -, de én nem egy kisember vagyok itt, hanem segítség. 

Egy rántással a kés a nyakának szalad. Vér spriccel fel, élénkvörös és az arcomra kenődik és még a szemeimbe is belefolyik. Izmaimat megfeszítve fogom őt le, aztán a kést elforgatva a bordái alatt nyomom fel, hogy a tüdejét érje. Hörgése elapad, felsípol, hogy aztán néma kínnal ziháljon. De legalább már nem zajong, bár átszúrt tüdővel az azért nehezen menne neki. 

Míg én élvezettel figyelem bíbor vérpatakját, mögöttem az ajtó halk nyikkanással tárul ki és három ismeretlenalak hömpölyög rajta be.

- Velünk jössz!

Díjazom a kiállásukat és azt, hogy a látvány iránti megrökönyödésük mindössze kísértetként ült ki vonásaikra. 

- Ez lett volna a határozott fellépés?

- Mozdulj! - sziszeg föl a sötét bőrű, majd magát elkáromkodva imbolyogva előrébb lép.

Kaján mosollyal emelem magasba a középső ujjamat, de nincs több okom itt maradni. Jól láthatóan tartoznak valakihez, és ez akár az előnyömre is válhat még, így feléjük indulva vállat vonok. 

- A hullával mi lesz? - kérdi egyikük a dög felé intve undorodó kifejezéssel az arcán. 

- Szeretnéd, hogy hozzam őt is? - kérdem szelíden. 

- Pszichopata állat – borzong meg.

Késemet megtörölve visszacsúsztatom azt a tokjába, aztán a folyosón elindulva lazán zsebre dugom kezeimet, míg az ajtóban várakozva a három díszpintyre nézek. Másra számítottak. Tudom. De több okom már nincs rá, hogy itt maradjak. 

- Megölted, de csend van mindenütt. Mit tettél?

- Mi a neved?

- Pierce – feleli gyanakodva. 

Rámosolygok.

- Szerinted mit tettem?

- Nemtom – ráncolja a homlokát. 

- Terveztem, virágszálam. Ennyi az egész.

Régen ültem ilyen tragacsba, mint ez, de elmegy egynek. Vonakodva fintorodom el, mikor a korábban lehúzott ablak komótosan felsiklik és még annyi levegő sem marad a beltérben, mint ami alapjáraton volt, de különösebb panaszra  nincs okom. Végig az utat figyelem és a többiek sem szólnak semmit, csak némán, kuka módjára léteznek. Az épület, aminél később leparkolnak, meggyőzően mutatós és a berendezése is jó stílusról árulkodik, mikor a három marhát követve egy hosszabb folyosón sétálok végig. Kopogtatás nélkül lépnek be az ajtón, amin jót mulatva újfent elönti arcomat a mosoly, de az éjfekete szempár, szemrevalóan karcsú test, ami még így öltönybe bújtatva is hívogatóan vonzó, kellően felszárítja arcomról a mosolyt. 

Szemei elidőznek rajtam, s én minden további nélkül hagyom neki, hadd bámészkodja ki magát kedvére. 

- Késtetek – nem lekezelő hangsúly, de kellően érzékelteti nemtetszését. 

- Főnök, ez a csóka egy buldózer.

Leinti. Nem vagyok semmi jónak az elrontója én sem, de, ha még egyszer ezzel a szóval illet engem, átszabom az arcát. Szívfájdalom nélkül. 

- Nem akarom hallani a hülyeségedet. Sergei!

- Mire odaértünk Főnök, ez az ember már megoldotta a problémánkat. Vér volt mindenütt, annyi vér emberben nincsen – ingatja meg a fejét. - Amikor megkérdeztük, hogy mi történt, ő csak annyit felelt, hogy megölte az olaszt.

- Megölte? - szemöldökét megemelve állapodik meg rajtam ónix fekete pillantása újra. - Valóban?

- Valóban – biztosítom készségesen, és a sakktábla másik felén helyet foglalok, majd az ujjaim közé veszem az egyik sötét bábut. 

- Miért?

- Mert unalmas volt.

Meg hülye, de ez részletkérdés csupán.

- Őszinte vagy – biccent. 

Mert ezt verték belém nyolcadik parancsolatként. 

„Mindig az igazat válaszold, amikor kérdéssel fordulnak hozzád”

De természetesen ez nem vonatkozik mindenkire. Egyedül csak a munkaadóm, akivel szemben törekszem az őszinteségre. Mások hidegen hagynak. 

- Mindig az vagyok – biccentek. 

- Na és van neved is, vagy hívjalak Sötét Parasztnak? - int állával a kezemben tartott bábu felé.

- Dorian Leeroy – mutatkozom be. - És, ha jól veszem ki, te vagy az új főnököm – teszem a bábut a táblára, ezzel egyértelművé téve szándékomat miszerint játszani óhajtok vele egy menetet. Nincs is jobb, mint sakkjátszmán át felmérni az ellenfél stratégiai tudását, rátermettségét és az intelligenciáját 

- Igen, én vagyok az új főnököd – lép ő is. - Patrick Lease. 

Tudta nélkül is nekem kedvezve lépett. Őt bolondítva rakosgatom látszólag hanyagul a bábukat, míg végül a csikójával elől el nem lép kettőt. Még csak nem is sejti, hogy hibát vétett. Lépek, aztán ő tovább sürgetve győzelmemet a huszárral is előre lép egyet, aztán homlokát ráncolva, természetesen egyre sötétülő tekintettel figyeli, ahogy a királyom előtt álló parasztomat megemelve előre lépek vele egyet. Hátradőlve nézem végig, ahogyan kiüti az egyik parasztomat és a tábla mellé teszi azt a többi mellé. Nem nagy veszteség, éppen elfogadható. Elgondolkodva billegetem a lovasomat, míg ajkaimat széles mosolyra húzva viszonzom a férfi sötéten csillogó tekintetét. 

- Nem rossz lépés...

- De? - érdeklődik udvariasan.

- Esélyed sem volt – emelem fel a királynőmet, aztán átlósan kihúzom az a4-es mezőig. - A királyod mattot kapott. 

- Ügyes -  bólint elismerően. 

- Az – pöccintem el a királynőt. - Én léptem.

- Azt hiszem ez nem fog összejönni – mosolyodik el színtelenül.

Hüvelykemet felmutatva kerülöm ki az ajtóban legyökerezett birkáit, aztán az ajtót kilökve megtorpanok. Vannak olyan általános dolgok, amik szakmafüggőek, és az embert könnyebben ki lehet ismerni, ha  megelőzőleg ismerjük a munkahelyét és az ott végzett munkáját. Egy botanikus például kétségtelenül rossz szemmel nézi majd, ha még a Jerikó rózsája is kipusztul a közeledben röpke pár hónap leforgása alatt. Fejemet oldalra billentve fordulok meg, de az ujjaim már a késemen zongoráznak, bár kötve hiszem, hogy sok esélyem lenne vele szemben úgy, hogy ő egy egész formás kis lőfegyverrel célozza be éppen a mellkasomat. Ez azért kétségtelenül meglehetősen érdekes fordulat, és ő is egészen más megvilágítást kap tőle. Tehettem volna és én mégsem néztem ezt belőle ki. Pont nem tartottam potenciális veszélyforrásnak, de így utólag elnézve ez hiba volt tőlem. Feltéve ha nem csak a szája nagy. 

- Azt ugye tudod, hogy azzal ott embert is lehet ölni.

- Ne félj, majd úgy célzok, hogy túléld. 

- Meg vagyok hatva – biccentem. - De nem fogsz itt tartani – fordulok tőle el.

Egy nap két hiba nem rossz arány, kivéve, ha életed során nem követtél el annyit, mint azon az egy napon. A lövedék sebessége túl nagy, a táv túl közeli, így testemen áthaladva az ajtó szilárd lapjába fúródik bele. Megrökönyödve tántorodom hátra, hátamat nekivetem a falnak, aztán ujjbegyeimmel a vállamat tapogatom a kulcscsontomnál. Lelőtt. Minden további nélkül, nevetve simulok neki teljes súlyommal hűvös támaszomnak, de a közelemben álló három marha körül az egyik nem hagyja, hogy magamat elhagyva a földre csússzak. Hónom alatt megtartva tartja fent súlyom egy részét, és  egy szánakozó mosoly kíséretével ököllel halántékon üt. 

…..

Fátyolos zajjal tőrnek át elmém ködén a körülöttem nyüzsgők hangjai. Még, hogy édes tudatlanság az ájulás....

- Magánál van?...

Sziszegve rándulok össze egész testemmel, de a fagyos cseppek nem akarnak szűnni és az árnyak is rám zuhannak, valaki felém hajol és csak a hangját hallom. Mély, kellemes és zsongóan puha. Hosszú időbe telik, míg a vizesruhát elhúzva távolabb lép tőlem az egyik árnyas  alak és a fullasztó hőség újra ellep. Nocsak, lázam lenne?

- Még nem adott magáról életjelet.

- A faszt – csikorgatom fogaimat, de mozdulni még mindig nem tudok. 

Szemeimet nyitva rántom meg a kezem, azt, amelyikbe nem hasít nyilalló fájdalom minden egyes moccanásra. A másik az elviselhetetlenül fáj, érzem húzódni a bőrt minden egyes mozdulatomra. Felsőtestemet megemelve feszítem hátra a fejem, hogy rálátást nyerjek az ágy rácsaihoz kikötözött kezeimre. Felmordulva rántok rajtuk újat, aztán első dühömben tökön rúgom a hozzám közelebb eső lakot, aki éppen engem lefogni igyekszik. Magát elkáromkodva tántorodik meg, kezeit az ágyékára szorítja, aztán visszakézből szájba vágna, ha nem térdelném reflexszerűen gyomorszájba. 

- Látom felébredtél – nem figyeltem az ajtónyitódásra, aztán értelem szerűen az ajtón belépő, majd ágyam mellett helyet foglaló alakot sem vettem észre. Fintorogva helyezkedem, de sehogyan sem találom így a helyem. - Hogy érzed magad?

- Rózsásan, mint egy Hawaii nyaralás után – morgom meredten bámulva  a plafont. 

- A golyó átment rajtad, volt itt az orvos is, megnézte, kifertőtlenítette, aztán bekötözte neked. 

- Óh, csak nem? - sóhajtok fel gunyorosan. - Gyógypuszit nem kaptam rá?

- Az csak a jófiúknak jár – simít hajamba hasonló hangnemmel.

- Franc...