Lucifer

Emlékszem a Teremtő ölelésére; meleg biztonság, önzetlen oltalom, aztán az elhagyatottság pokla, a magány kísértése, mikor végleg elhagyott. Emlékszem az arcára, őszinte gyász, keserű elégedetlenség, s komorság. Nem értett meg, nem látta át a tetteim, s kiűzött a Mennyekből, mert olybá tűnik ez mégis csak egyszerűbb volt, mint elfogadni és megérteni a szavaim.

„Tökéletes voltál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, amíg gonoszság találtaték benned.”

Isten a saját képére formált mindenkit, megteremtette legtökéletesebb, s legcsodálatosabb gyermekeit, míg bennünket jóságra, tisztességre, alázatra és szívből jövő hitre kényszerített. Megkaptuk létünk állszabadságát, a döntés jogát, amivel mégsem rendelkezhetett egyikünk sem. Atyánk szeretete végtelen volt, az én türelmem pedig véges, aztán lehetőséget kaptam. Valamit, amit nem hagyhattam veszni, így a Tudás fájáról szólva megkísértettem Évát. Gyenge, törékeny nő, naiv ártatlansággal, ostoba tudatlansággal. Pőrén, lemeztelenítve állt, mégsem szegült kérésemnek ellen. Hajlott a bűnre, s még csak könyörögnöm sem kellett a bukásáért. Kiűzették őket a Paradicsomból, s mert én vittem az első párt a bűnbe, jutalmam nekem sem volt más, mint a távozás.

Éreztem, hogy ez lesz majd, hiszen olyan háborúban éltem, miben bukásom elkerülhetetlen volt, s velem együtt százak, ezrek zuhantak a szakadék mélyébe. Kétségtelenül gyönyörű, nemtelen, fény-tiszta bábuk vívták a küzdelmüket, megannyi halál értelmetlen gőg miatt.

Azon a napon borús felhők függtek az égen, s Isten megteremtette a gyászt.

Egy álló nap, s egy álló éjjelen át nem volt más, mint a jeges szél süvítése, a bőr alá kúszó, s csontba maró magány, megannyi angyal fénytelen csillagként hunyt ki, s törött csontokkal, csonkított szárnyakkal végül kárhozatra ítéltettek.

S, hogy milyen évek távlatában az Atya szeretete?

Az ember az egyetlen olyan lény, kinek megadatott a gondolkodás lehetősége. A szabad döntés joga, de még ennek ellenére is reménytelen a helyzetük. Ostobák, földhözragadt teremtmények mind, kik úgy gondolják mindent tudnak, de a felét sem ismerik annak a világnak, amiben élnek.

Apró lábak sietős léptei koppannak a macskaköves úton, az épületek töveiben bűzös tetemek, szennyvízvágta erezetek, elveszem a fiútól a felém nyújtott újságot.

- Köszönöm!

Csak egyetlen szó.

A tisztesség megmaradt, csekély jele.

A bűntelen ártatlanság, s tisztaság, de nem kell sok, és végleg eltörlődik ez is a Földről.

1348, London

Tombol a fekete halál, milyen találó egy név ehhez a pusztító járványhoz. Rémült sikolyok, s riadt tekintetek villannak felém, kétségbeesés és a hitre vágyás. Csonttá aszalódott nő rejti kezeit koszos ruhái rejtekébe, vértelen ajkai elnyílnak s esetlenül felém kúszik, bűzlő lehelete dögvésztől terhes, porban és mocsokban kúszik felém az isteni megváltásért.

„Isten szeretete végtelen...”

„Ez is a Terv része”

Milyen rég hallottam ezt a hangot, ezt a vékony, gyönge tónust, a lágy szavak selyme hozzám is eljut, s a mosolyom akaratlanul szélesedik ki.

Isten szeretete végtelen, hát persze, s mindezt mégis mire alapozza? A házak falai mentén rothadó tetemekre? A nőre, aki halálra vált arccal megváltásért könyörög? Nem én vagyok az, aki elbukott, hanem a Teremtő. Az ő gyermekei haldokolnak, az ő csodái szűkölnek a tulajdon ürülékeikben.

A szánalom undorával figyelem a porba hullt törékeny alakot, egy kisfiú az, arccal a mocsokban, vére tócsában gyűlve fagy a macskakövek repedéseibe.

„Köszönöm”.

Van mit, elvégre a halál manapság megváltás.

Az eretnekek vallott emberek halála csekély veszteség mindahhoz a pusztításhoz képest,ami a Pestis nyomán marad. És mégis, úgy látszik az emberekben él a pusztításra való hajlam és az öldöklés ösztöne. A gyilkolás és tombolás vágya.

Az én hatalmam és dicsőségem a halandók világában mindig is nagy volt. Még akkor is, ha emiatt szörnyetegnek tartottak engem az emberek. Még, ha szeretni nem is szerettek, legalább félték a nevem, és istenítettek. Mostanra már ez is eltűnt. Szép lassan halványult el a nevem, s lett jelenlétem rém jelentéktelen. A történeteikben már csak egy szellem vagyok, említésre sem méltó lény, egy csínytevő. Kisstílű, kinek piti, rosszindulatú tettei vannak, s nem vezérli más, csak holmi elenyésző bosszúvágy. Gyengének tartanak azok, kiket még egy harmatos fűszál is halállal fenyegethet.

Átlépem az ajtó romjait, reverendám szegélyét sár mocskolja, óh, az oltár szentsége, a kereszt réges-rég a porba hullt. A papok elhagyták szeretett otthonukat, Isten házát, véres keresztet cipelve, s aki maradt, a halál torkában végezte és magány szegélyezi útját az áhított Mennyekig.

- Az emberek rettegnek, Isteni büntetésnek tekintik a ragályt, erre jössz te, s első szavad az Isten mennyei szeretete? Nem gondolod ezt egy kicsit röhejesnek?

- Lucifer, mit keresel te itt?

Elharapom feltörni vágyó szavaim, s felé fordulok. Kortalanul szép, s időtlenül fiatal, szőke fürtjein hevült sugarak tündökölnek, fényglória szövődik kócos tincsei köré.

Tekintetem a törött ablaküvegekre viszem, porlepte padok árválkodnak a beomlott falak mentén. Szánalmasok a papok. Feketébe öltöznek, míg fehérről, tisztaságról prédikálnak, s talán ők a legragyogóbb színészek. Előadást nyújtanak minden áldott vasárnap.

„Nézz magadba gyermekem, mily rút lett a lelked, nézd, mivé lettél, mivé tettek a lelkek, amiket magadhoz ragadtál!”

- Hallottam, mit mondtál, tisztán minden egyes szavad – szólal meg végül.

Leül, szólásra nyílnak az ajkai, aztán elhallgat.

- Neked nincs bűnöd, Gabriel. Neked könnyű, túlontúl az minden.

- Tulajdonképpen, miért tetted?

- Én nem fogok vértől, tollaktól ragadós keresztet hordani, Angyal. Nincs szükségem a Teremtőre, ő nem kell. A hitem meghalt.

Gabriel

Ismerem a Teremtő közelségét; a mosolyt az arcán, mely mindenkire egyformán ragyog és a kezet, mely mindig bátorítóan nyugszik a vállamon. Ugyanígy ismerem bánatát, s talán én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Tervet, bár teljes egészében meg nem érthetem. Az Ő hírvivője vagyok, s ezáltal mások támasza és reményének lángja.

Isten a saját képére formált mindenkit. Felruházta őket önnön bölcsességével és tudásával, ám megpróbáltatásként elzárta azt gyermekeiben. Az Ember szeme és szíve zárva van, s ha nem engedi be a hitet, zárva is marad. Ha az emberek teljes szívvel hinnének Őbenne, látnák, ahogy kitárul a világ, s felfedezhetnék lelkük igaz szabadságát. Mert Isten nem más, mint a remény és a megnyugvás. Az eltévelyedetteknek pedig sokkal kétségbeejtőebben szükségük volna az Úr szeretetére.

Ők, akik azt vallják magukról, mindent látnak és tudnak, valójában vakok és megvezetettek. Láttam már szörnyű következményeit az Úr dühének és bosszújának. A társam, a testvérem, az Ő legdrágább gyermeke is odalett haragjának tüzében. Elkárhozott, bemocskolódott egykor hótiszta szelleme és megfeketedett a lelke. Bármit megtettem volna, hogy megmenthessem, de nem tehettem semmit bukása ellen, mely százakat, s ezreket rántott magával.

Az egyetlen, amit tehettem a vezeklés volt. Az ő bűneiért. S a remény és újjászületés elhalványult, ahogy hírvivőként én lettem Szodoma és Gomora halálangyala.

1348, London

Itt van a halál. A szűk utcákon a csatakos macskakövek között. A gyönge, fagerendás házak egymásra rogyó falai mögött. Patkányok apró körmei kaparnak mindenhol, és visításuk visszhangot ver a szennyvízzel teli utcákon. A Lovasról suttognak a tavernákban, ám bizonyságot nem nyerhetnek, mert a templomok most üresen állnak. A világ végét rebegik, s rettegik. Mert eljött közéjük a Pestis. A Négy Lovas egyike. Így mondják. De bár megértethetném velük, hogy nem az zajlik körülöttük, amire gondolnak. Hogy a Hét Pecsét zárva van, s addig üdvös az ő életük, míg így is marad.

Görcsösen karmokba görbülő ujjak kapnak ruhám után. A sárban és szennyben ülő nő eltorzult arca és bőre láttán üvölthetnékem támad.

„Nézz le Uram gyermekeidre és adj nekik feloldozást!”

Elszorult torokkal guggolok mellé.

- Isten szeretete végtelen... – simítom könnypatakos arcára tenyerem, s jutalmam egy hálás mosoly. – Ez is a Terv része. – duruzsolom halkan, miközben kiszabadítom lelkét szenvedő porhüvelyéből.

Egy újabb élet, melynek hiábavaló volt elmúlása. Egy újabb ártatlan, aki az én kezem által pusztult el.

Az Úr háza bemocskolva és groteszkül áll a házak fojtogató szorításában. Finom művű tölgyajtaját erőszakkal törték be, mely ezáltal szilánkjaira szakadt szét. A mozaik ablakok már szintén üvegporként hevernek keretük alatt a földön. A padok – bár néhány ép közülük – összetörve, vagy felégetve hevernek szanaszét. Az oltár kifosztva és lecsupaszítva árválkodik. S a kereszt, melyen Jézus szenvedett a fal mellé lett félre dobva. Isten fiát vörös festékkel mázolták be, karjaitól és lábaitól megfosztották. Egyedül torzója maradt a kereszten, s nyakán a töviskoronás fej, mely szánakozva mosolyog.

Az ember maga teremti a gonoszságot. Nincs bennük már megbánás. Önnön testvéreiket árulják el, vagy saját szülőanyjukat vetik a kutyák elé, hogy ha ez kell a felemelkedésükhöz. Ostoba módon nem értik meg, hogy a földi létben kiharcolt rang vagy titulus mit sem számít a halál után. Hogy nem a földi javakért kéne oly véres komolysággal küzdeni. Az élet csupán egy szempillantás, és az igazi utazást a halál után kezdheti meg az ember. Szent írások és prédikációk szólnak erről. Hirdetik a purgatórium létét, ám azok sem hisznek benne, akik hevesen és ékesszólóan győzködik a népet róla.

- Az emberek rettegnek, Isteni büntetésnek tekintik a ragályt, erre jössz te, s első szavad az Isten mennyei szeretete? Nem gondolod ezt egy kicsit röhejesnek?

- Lucifer, mit keresel te itt? – fordulok felé hitetlenkedve.

Az ismerős vonások elrejtőznek egy ismeretlen arcon.

Emlékszem Lucifer finom kedvességére, szívet melengető mosolyára és kedvesen bátorító hangjára. Emlékszem tekintélyt parancsoló fényére, mely vetekedett az Úr fényével. S most itt áll előttem annyi idő után először. Azok az ismerős szemek már nem tükrözik azt a régi, megszokott melegséget. Azokon az ismerős ajkakon már nem az a régi mosoly játszik. A glória, mi méltó éke volt megjelenésének végleg eltűnt. Hűvös tartózkodással mustrálja a templom romjait. És én hallom szilánkokra törni a szívem.

Mert sajátomnak érzem a bűnét, amiért ugyan felelősséget nem vállalhattam. Mégis mindig magam okoltam Lucifer bukásáért. Ha hamarabb észreveszem a változást. Ha idejében a lelkére tudtam volna hatni. Ha megakadályozhattam volna az egészet. De nem fordíthatom vissza az idő kerekét.

- Hallottam, mit mondtál, tisztán minden egyes szavad – szólalok meg végül.

Leülök egy épen maradt padra. Kérdeznék. Annyi mindent kérdeznék, végül mégsem teszem.

- Neked nincs bűnöd, Gabriel. Neked könnyű, túlontúl az minden.

Nincs bűnöm? Tényleg így látja? Azok után, hogy megannyi emberre szabadítottam már rá a halált, s megannyi szörnyű ítéletet mondtam? Azok után, hogy ezrek lettek az enyészeté az én kezem nyomán? Mindazok után, hogy az ő kísértése után annyi ártatlan lelket vetettem a tisztító tűzbe?

- Tulajdonképpen, miért tetted?

- Én nem fogok vértől, tollaktól ragadós keresztet hordani, Angyal. Nincs szükségem a Teremtőre, ő nem kell. A hitem meghalt.

- S eközben az Ő szíve megszakadt. – felelem csendesen. – Miért a reverenda? – kérdezem végigmérve őt. – Nincs jogod ilyesmit hordani. Nem vagy pap, attól távol állsz. – felkelek és teszek egy bizonytalan lépést felé. – Miért Lucifer?

- Miért mentem egy zsarnok ellen? – horkan fel gúnyosan.

- Miért lázadtál Atyánk ellen?

- Mert nem volt igaza. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, s ez megbotránkozásra késztet.

- A viselkedésed vérlázító.

- És te mégsem tűnsz dühösnek Angyal. – elgondolkodva méreget, végül csalódottan hozzáteszi. – Nem tűnsz te már semmilyennek

- Az Ő fénye nélkül nem tűnhetek annak, aki voltam, de Atyánk fénye alig ér el ebbe a nyomorba. – sütöm le szemeimet.

- Fejezd be ezt a maszlagot. – forgatja meg szemeit. – Nem az urad fényével van probléma. – hangja egy pillanatra ellágyul, s hasonlítani kezd arra, amire emlékeztem. – A te fényed kopott meg Gabriel.

- Nem szabadna itt lenned. – mondom csendesen.

- Ahogyan neked sem. Mit keresel hát itt?

- Ott van a helyem, ahol az emberek szenvednek, hogy terjeszthessem köztük Isten szeretetét és a Mennyek országának ígéretét, ahova bebocsájtást nyernek, ha megbánják bűneiket.

- És ezt te is elhiszed? – kutakodva függeszti rám tekintetét, mintha megkísérelne a szívembe látni. – Mindig engedelmes voltál Angyal, azt tetted és mondtad, amit elvártak tőled. Cseppet sem változtál. Előttem azonban fölösleges színészkedned. Soha nem kellett színészkedned előttem.

- Soha nem lett volna szabad a hazugságaidra hallgatnom. – lépek el mellette, hogy elhagyjam a templomot.

- Te nagyobb hazug vagy nálam, mert önmagadat csapod be. Ez új. Mit tudsz még? – mosolyodik el számítóan.

Nem bírom tovább. Szembe fordulok vele, hogy számon kérjem és kérdőre vonjam, de minden, ami kifolyik ajkaim közül, csak egy reszketeg vallomás.

- „Halott ő az én számomra, így mindnyájatoknak az.” Ezeket a szavakat mondta a kiűzetésed után. És én gyászoltam Lucifer. Az Úr mellett egyedül, mert mindenki félt és sokakat elvesztettünk. Te voltál Neki a legkedvesebb, és nekem is. Te voltál a Könnyező Csillag, a Fényhozó. A te fényed hová lett Lucifer? – arcán felfedezem a megrendülést, s nem szól egy szót sem, így folytatom. – Itt vagy egy karnyújtásnyira és mégis egy egész világ áll közöttünk. – lassan ingatom meg a fejem. – Beszélnünk sem volna szabad. – ismét hátat fordítok neki, magára hagyom, és ő nem követ.