Lucifer

Gyónd meg bűneid, s könyörögj a Teremtő megbocsátásáért.

Vezekelj, s tisztítsd meg városod az eretnekektől.

Szenvedj, iszonyodj, légy Urad hű szolgálója és tiéd lehet a Mennyeknek Országa.

Kőfalak mentén csatornákban ömlik a szenny, járványról és bűnről, halálról és Isten haragjáról szólnak a szegények. Fohászkodnak, ígérnek, s mindeközben engem szolgálnak, lelküket sötétséggel szennyezik, s mások vérét ontják önmaguk megtisztulásáért.

- S eközben az Ő szíve megszakadt – feleli csöndes hangján az angyal. - Miért a reverenda? - kérdi rám pillantva. - Nincs jogod ilyesmit hordani. Nem vagy pap, attól távol állsz – lép hozzám közelebb. - Miért, Lucifer?

- Miért mentem egy zsarnok ellen? - horkantok fel.

Hiába mondanám neki el, nem értené akkor sem. Nem értett meg soha, mert elvakult, mert szent, tiszta, bűntelen.

- Miért lázadtál Atyánk ellen?

- Mert nem volt igaza – felelem.

- A viselkedésed vérlázító!

- És te mégsem tűnsz dühösnek, Angyal – sóhajtom elgondolkodva. - Nem tűnsz te már semmilyennek.

- Az Ő fénye nélkül nem tűnhetek annak, aki voltam, de Atyánk fénye alig ér el ebbe a nyomorba – süti le szemeit.

- Fejezd be ezt a maszlagot – forgatom meg szemeimet fásultan. - Nem az Urad fényével van probléma – lágyul el hangom. - A te fényed kopott meg, Gabriel.

- Nem szabadna itt lenned.

- Ahogy neked sem. Mit keresel hát itt?

- Ott van a helyem, ahol az emberek szenvednek, hogy terjeszthessem köztük Isten szeretetét és a Mennyek országának ígéretét, ahova bebocsájtást nyernek, ha megbánják bűneiket.

– És ezt te is elhiszed? - kérdem az arcát fürkészve. - Mindig engedelmes voltál, Angyal, azt tetted és mondtad, amit elvártak tőled. Cseppet sem változtál. Előttem azonban fölösleges színészkedned – rezzenéstelen, színtelenül sápadt, érinthetetlenül tökéletes. Elgondolkodtató. - Soha nem kellett színészkedned előttem.

- Soha nem nem lett volna szabad a hazugságaidra hallgatnom – lép el mellettem.

- Te nagyobb hazug vagy nálam, mert önmagadat csapod be. Ez új. Mit tudsz még? - mosolyodom el.

- „ Halott ő az én számomra, így mindnyájatoknak az”. Ezeket a szavakat mondta a kiűzetésed után. És én gyászoltam Lucifer. Az úr mellett egyedül, mert mindenki félt és sokakat elvesztettünk. Te voltál Neki a legkedvesebb, és nekem is. Te voltál a Könnyező Csillag, a Fényhozó. A te fényed hová lett Lucifer? - hallgat el egy pillanatra, majd folytatja. - Itt vagy egy karnyújtásnyira és mégis egy egész világ áll közöttünk – ingatja meg a fejét. - Beszélnünk sem volna szabad – fordít nekem hátat.

- Mondd, mi haszna az alázatodnak, hiszen az csupán gyöngeség – suttogom magam elé meredve. - Mi haszna az erényednek így? – lépek vissza az oltárhoz.

- Urunk teremtője vagy te magad is, csupáncsak egy porszem az Idő óceánjában, de mégis fontos, Lucifer. Hiszen ő a te Atyád is.

Elmosolyodom, mert javíthatatlan álmodozó még mindig. Mert nem ért a világból továbbra sem semmit. Mert mosolyogni sokkal egyszerűbb, mint megérteni szavainak a lényegét. Ő az én Atyám is...

Nem, ő sohasem volt az. Soha nem is lesz. Gyökértelen vagyok, független, kinek szabad útja van. Sorsom fonalát a saját kezeimbe vettem. Már nincs ki irányítson. Nem hagyom.

Gabriel az ajtóban áll, a leomlott fal körötte megkínoz. Olyan így, akár a pusztítás angyala. De hát miket is gondolok, hiszen annyi neve van, annyiféleképp hívják őt.

- Én vagyok a bűnök bűne; én vagyok a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, s a jóra való restség. Hogyan bocsáthatna meg nekem? Hisz én okoztam az ősszülők vesztét. Káin és Ábel. József és testvérei. Saul király és Dávid. Miért akarsz megmenteni még mindig? Miért igyekszel óvni a lelkemet? Én egyszer már elbuktam, Angyal. Nincs mentségem, s nem bánom, hogy ez lett végül. Az egész világ bűne az enyém, míg te csupán egy gyermek vagy ugyanúgy, mint egykor voltál. Atra Mors, Angyal – mosolyodom el. - E járvány nem az én kezem műve, az emberek önön gyarlóságuk miatt szenvednek. A világ, amiben élnek - amit a Teremtő adott nekik ajándékul - elpusztul az én közreműködésem nélkül is. És küzdhetsz, tagadhatsz, bűnbaknak állíthatsz, de tudod te magad is, hogy igazam van. Isten gyermekei elbuktak azon a napon, mikor kiűzettek a Paradicsomból.

Az oltárt otthagyom, földön a megfeszített Krisztussal, kinek szenvedései hiábavalóak voltak, mert egy olyan világért szenvedett kereszthalált, minek rothadásbűze kiapaszthatatlan. Mellette sétálok, és ő ontja magából Isten igéjét, egekig magasztalja, szeretetről és megbocsátásról prédikál ott, ahol az emberek a földön – porban és sárban – kúsznak. Az angyal szemeiben csillagok fénye gyúl, ahogy lemegy a Nap, mert az ő szemeiben a Mennyeknek égboltja tündököl.

Szeretem a halált, az emberek mindig túlmisztifikálják, s közben az életük része az is, csakúgy, mint a lét, és a mindennapok.

A kisfiú tetemét nem a dögvész törte össze, az ő testét golyók szaggatták, lelőtték őt, hogy megóvják a kínoktól.

- Gyermek még ő...

Gabriel a kicsiny test mellé telepszik, szelíd könnyekkel simítja le az üveges, vádlón égre meredő szemeket.

- Mégis meghalt – bólintom -, mert hogyan is mondtad? Óh, igen, ez is része a Tervnek. Az angyal mellé lépek, szinte föléjük tornyosulok, árnyékom sötét fátylat vet kettejükre a lámpás fényében.

- Hagyd őt, kérlek...

- Vidd hát, hisz az ő szíve a te Uradat imádta.

- A Teremtő szeret téged, a gyermeke vagy még mindig. Ne zárkózz el előle, ne légy kevély.

- Radix et caput. Ez a gyökere minden bűnnek, s ki ebben megmarad, elvétetik, mert ez minden bűn végső forrása. Sokan úgy tartják számon, hogy a kevélység az egyik legsötétebb bűn. Mondd, te mit mondasz erről? Véleményed csak van, ha már az akaratodról önként lemondtál.

Gabriel

- Mondd, mi haszna az alázatodnak, hiszen az csupán gyöngeség – suttogja halkan. - Mi haszna az erényednek így?

- Urunk teremtője vagy te magad is, csupáncsak egy porszem az Idő óceánjában, de mégis fontos, Lucifer. Hiszen ő a te Atyád is. – válaszolok csöndesen.

Némaság telepszik közénk. Némaság, melynek nem volt helye köztünk a régi időkben. A régi időkben, mikor a Teremtő legkiválóbb angyala oly’ gyakran kereste társaságomat; mikor éjszakákat és nappalokat társalogtunk át, s úgy telt az idő, mint a pillanat. Ha létezik is honvágy, Lucifer ennek teljesen híján van. Csak a némaság maradt nekünk. Mert nincs is miről beszélnünk. Megváltoztak a szemei, melyekkel máshogy látja ugyanazt a világot, amit én.

- Én vagyok a bűnök bűne; én vagyok a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, s a jóra való restség. Hogyan bocsáthatna meg nekem? Hisz én okoztam az ősszülők vesztét. Káin és Ábel. József és testvérei. Saul király és Dávid. Miért akarsz megmenteni még mindig? Miért igyekszel óvni a lelkemet? Én egyszer már elbuktam, Angyal. Nincs mentségem, s nem bánom, hogy ez lett végül. Az egész világ bűne az enyém, míg te csupán egy gyermek vagy ugyanúgy, mint egykor voltál. Atra Mors, Angyal – mosolyodik el. - E járvány nem az én kezem műve, az emberek önön gyarlóságuk miatt szenvednek. A világ, amiben élnek - amit a Teremtő adott nekik ajándékul - elpusztul az én közreműködésem nélkül is. És küzdhetsz, tagadhatsz, bűnbaknak állíthatsz, de tudod te magad is, hogy igazam van. Isten gyermekei elbuktak azon a napon, mikor kiűzettek a Paradicsomból.

Elhagyja a templomot, s én nem tehetek mást, mint mellé szegődöm. Mert még mindig él benne a tűz, ami más angyalokat magához vonz, mint koszos molylepkéket a gyertya lángja. Mesélek neki az egyetlen dologról, amiről mesélhetek. Az Úr kegyes, az Úr jó, az Úr megbocsájt, az Úr szeret. Nem szakít félbe, de valahol érzem, hogy nem is szentel figyelmet monológomnak.

A fiúgyermek testén lőtt seb. Csak egy. Kegyelemből, hogy ne szenvedjen. Önzőségből, hogy megóvják. S gyarlóságból, hogy azt hitték, övék a hatalom, hogy ítélkezzenek fölötte.

- Gyermek még ő...

Az apró test mellé guggolok, szemeimben könnyek gyűlnek. Olyan fiatal volt még, olyan naiv, és ártatlanabb, mint bárki más ebben a pusztulásban körülöttünk. Vigyázva zárom le szemhéjait, nehogy megzavarjam őt az örök álmodásban.

- Mégis meghalt – bólint -, mert hogyan is mondtad? Óh, igen, ez is része a Tervnek.

Mellénk lép. Komoran nézem sötét árnyékát a macskakövön. Vádló szavai rosszul esnek, mert igaza van. Minden élet és minden halál - történjen az akármilyen körülmények között -, a Terv része.

- Hagyd őt, kérlek...

- Vidd hát, hisz az ő szíve a te Uradat imádta. 

- A Teremtő szeret téged, a gyermeke vagy még mindig. Ne zárkózz el előle, ne légy kevély.

- Radix et caput. Ez a gyökere minden bűnnek, s ki ebben megmarad, elvétetik, mert ez minden bűn végső forrása. Sokan úgy tartják számon, hogy a kevélység az egyik legsötétebb bűn. Mondd, te mit mondasz erről? Véleményed csak van, ha már az akaratodról önként lemondtál.

Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy,

szenteltessék meg a Te neved;

- Aki másokat győzköd a szerénységéről, az sosem volt szerény. – válaszolom felkelve a gyermek mellől és Lucifer szemeibe nézve. – Bűnös vagy, sőt te magad vagy a bűnök atyja. És hiába szeretnéd magadénak tudni az általad teremtett bűnöket, az maradsz, aminek teremtettél. Tiszta és ragyogó. Egyetlen bűnöd az csupán, hogy nem akarod meghallani az igazságot.

jöjjön el a Te országod;

legyen meg a Te akaratod,

- Mi az igazság? – pillant rám sötéten.

- Hát nem figyeltél rám? – kérdezek vissza. – Még most sincs késő elnyerned az Ő bocsánatát.

- Bánjam meg bűneimet? – mosolyodik el gúnyosan. – Bánjam meg azt, ami vagyok? Lehet, hogy ez a bárányaidnál meghozza a gyümölcsét, de tudod hazudni is bűn. – fonja karba kezeit a mellkasán. – Nem tagadhatom meg azt, ami vagyok.

amint a Mennyben, úgy a Földön is.

- Na és mi vagy te? Tömeggyilkos? Halálosztó? Sötét és gonosz? Lélektelen, könyörületlen és kegyetlen? Netán patás, szarvas szörnyeteg? – szünetet tartok, de ő nem felel. – Én ugyanannak látlak, mint amilyen egykor voltál. – mosolyodom el lágyan.

- Nem ismersz. – mondja komoran.

- Ismertelek. – javítom ki. – Ismertem az arcodat. Ismertem a hangodat, a szívedet, a nevetésedet. Mindent, ami látszólag rég elhalt már benned. Nevezz naivnak, vagy annak, aminek akarsz, de hiszek.

- Hiszel?

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

- Hiszek az Úrban és a kegyelmében. – a Fényhozó tekintete elsötétül, már-már fenyegetővé válik, ahogy beszélek. – Hiszek a megbocsájtás erejében. Hiszek a második esélyben. Hiszek a lehetőségekben. – folytatom tovább, anélkül, hogy észre akarnám venni az előttem álló tekintetét. – És hiszek benned is Lucifer.

- És éppen ezért vagy ostoba. „Még van remény. Még nincs minden veszve. Itt vagyok, hogy vezesselek.” - halkan felsóhajt. - Engem nem kell vezetned Angyal, mert ismerem az utamat, amin egyedül járok.

miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek;

- Az utadat, mely már nem a miénk többé. Letértél az útról, amin haladnod kellett volna, és mégsem veszed észre, hogy párhuzamosan haladsz vele. - hajtom le a fejem.

- Az irány lényegtelen. - válaszol halkan. - Kényelmes és biztonságot adó egy olyan úton haladni, amit már mások kitapostak előtted. A te utad ilyen. Én viszont olyan úton járok, melyen előttem még senki nem járt.

- Sokan megpróbáltak követni. - bólintok keserűen. - De mondd, mi lett a végük? Te láttad. Te ott voltál, mert te voltál az első. Mondd, hányan haltak szörnyet önző szeszélyedért?

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól!

A válasza ismét a hallgatás. Nem szólok hát én sem. Nincs is már mit megosztanom vele, hiába volna ezer és egy kérdésem. Már így is túl sokat időztem a társaságában. Emlékeznem kell arra, hogy mivégre vagyok itt. Nem veszíthetem el a célomat, még ha maga a Gonosz is áll előttem.

A gyermek lelke elhagyja az összetört testet. Ránk emeli tekintetét, de néma és emléktelen. Tanácstalan és olyan tiszta, akár a frissen esett hó.

- Vidd. - szólal meg Lucifer.

Kinyújtom kezem a fiú felé, aki rövid ideig habozva, elfogadja azt. Megsimogatom a fejét. Most már minden rendben lesz. Most már nem lesz több gondja, nem kell már többé szenvednie. Apró kezei erősen markolnak ruhám anyagába, ahogy menedékért bújik hozzám és én oltalmazón vállára teszem a kezem.

A Bukottra emelem tekintetem.

- Ne hagyd, hogy makacsságod elvágjon azoktól, akiket szerettél.

Nem kapok megerősítést, de elutasítást sem tőle. Szárnyat bontok, hogy személyesen vigyem el a gyermeket oda, ahová nem ér el a világ mocska és gonoszsága. Még utoljára végigmérem az előttem álló férfit. Szóra nyitom ajkaim, ám végül meggondolom magam. Elhagyom most én, s nem találkozunk.

Ámen.