Dominick

Hűvös szél kuszálja a fák ágait, majd egy harsány süvöltéssel felkavarja a porhót és az arcomba fújj azt, hogy még véletlenül se lássam, merre megyek. Az éj szokatlanul ragyog most körülöttem. Fölém borul a sötétség és az a megannyi csillag lusta szikrákkal dereng át a felhő lepte égbolton. A közeli bokrokban megzörren egy vékony ág, vödörnyi hóréteget hullajtva le a földre, de, ha meg is ijedtem, az érzés hamar szertefoszlik és a helyét várakozó öröm váltja fel. Még úgy két saroknyira lehetek a házától. Az már igazán nem nagy táv, amit akár még futva is megtehetnék, ha nem tartanék attól, hogy a jégen megcsúszva orra esek. Mindenképpen épségben szeretnék becsörtetni hozzá. A szüleinek már szóltam egy hete, hogy számítsanak a felbukkanásomra, de neki nem adták tovább a hírt. Nem akartam elrontani a meglepetést, ahogyan senki más sem. Fázósan dideregve kaparom ki zsebeimből a telefonomat, de a kesztyű még így is ellehetetleníti a hívást, de az már olyan mindegy, hogy kesztyűben vagy anélkül fagynak-e el teljesen az ujjaim. 

- Óh, hogy a fene vigyen el – szusszanok fel leguggolva a hóban, és az örökzöld takarásából egy kutya somfordál elő, nyakában nyakörvvel és egy élénk pórázzal, amit maga után húz. 

Értetlenül figyelem, de az üzenetet sikerül elküldenem, így odahaza már nincs okuk aggodalomra a szüleimnek. Megérkeztem egyben, azt már szükségtelen részleteznem, hogy pontosan hova is értem és milyen körülmények között. A vonat késésre természetesen lehetett számítani, ahogyan a hosszas várakozásokra is az átszállópontoknál. Mindig megvan az ok a késésre, csak így télen az ember azért nehezebben viseli még annak ellenére is, hogy a kabinok fűtve vannak. Megvan azért a maga hangulata az utazásnak is, a városok pedig gyönyörűek voltak kivilágítva. Imádom a karácsonyi fényeket, elragadóak és csodálatosak. 

Moccanatlanul figyelem a hóban kaparászó ebet, és akaratlanul is emlékek tódulnak elém, amik így, ennyi év után még mindig megmosolyogtatnak. Tragikus hír volt, de legyek akármennyire rossz ember, mégsem bánom a kutyája halálát, még akkor sem, ha illene némi megbánást mutatnom az eset irányába. De egek, olyan rég volt már. Az állatok meggondolatlanok és az emberek nem tehetik meg azt, hogy tömegkarambolt okoznak csak azért, hogy egyetlen kis kedvencet megóvjanak a karamboltól. Nem sokkal a kutya felbukkanása után a gazdája is előkerül, egy fiatal lány, gesztenyehajjal és sötét, fekete szemekkel. Kocogva siet el mellettem, mosolyogva int, de nem viszonozom. Tökéletesen tisztában vagyok vele, ki ő, és tudom azt is, hogy a lány gesztusa nem nekem szól, hanem sokkal inkább a farkát csóváló ebnek, aki egy bundás állat minden lehetséges örömével élvezi az alig négy centis szűz havat.

Bájosak ketten és én bele sem merek gondolni, mi lett volna akkor, ha a fekete telefon helyett a fehéret választom és most azt ejtetem volna le a hóba. Így legalább hamar megtaláltam, még annak ellenére is, hogy a kora esti szürkület már beköszöntött, pedig alig múlt el négy óra.

A maradék távot már kutyafuttában teszem meg, nem érdekel, ha közben megzúzom a bordámat, mert nem bírok idejében megállni a kereszteződésben, de ez már személyes üggyé vált. Megfagyok és jelenleg még azt sem tudom eldönteni, hogy fáj-e az arcom a hideg, csípős szél miatt vagy csak beképzelem magamnak. Vacogva emelem arcomat az ég felé, már nem hullik a hó, de a levegő fagyosan kristályos és a pamacs felhők semmissé válva oldódnak fel a csillagok fényeiben. 

Mély levegőt véve emelem a kezem, hogy bedörömböljek, aztán meggondolom magam mégis. Meglepetésnek szántam a jelenlétemet, de azzal, ha bekopognék, csak mindent elrontanék. Még azt a hosszas szervezést is, amivel megterveztem a napomat. 

Hosszasan tűnődve birizgálom meg az ajtódíszt, a fenyő tűlevelei tüskésen simák,megkarcolják tenyeremet, de nem serkentenek vért. Mókás piszkálni, de lassan ideje, hogy benyissak oda, feltéve, ha nem akarok előtte még  beújítani egy tüdőgyulladással. Az lenne aztán az igazán nagy ajándék. 

Hé, Boldog karácsonyt, hoztam nektek ajándékba egy kis enyhe, negyvenfokos lázzal járó meghűlést.

Igen, ezzel biztos sikert aratnék tutira. Több, mint valószínű. 

Halkan nyitom az ajtót, és az előszobában kellemes meleg fogad, egy jóleső sóhajjal lépek beljebb, s hunyom le a szemeimet, aztán....bumm.

Megtántorodva simítok fel a meztelen karokon, libabőrös a bőre és puhán kuncogva megborzong, de nem engedne el még véletlenül sem. Nehogy szabad mozgástered adjon nekem.  

- Hékás, hát így lepjen meg téged az ember? - dünnyögöm szőke tincseire simítva kesztyűs kezemet. 

- Miért nem szóltál, hogy jössz?

Elgondolkodom a válaszon. Logikusabb lépés lett volna, de abban meg mi lenne a móka? Ugyan nem sikerült véghezvinnem a teljes tervet, de már ez is több annál, mint amit vártam. A mosolya pedig minden titkolózást megért, jó őt így látni. 

- Gondolod azzal sikerült volna mögéd osonni? - kérdem nyakamból kitekerve a sálamat, amin fagyos hókristályok indulnak olvadásnak. 

Ha tovább ölel, összevizezi magát még ő is. 

- Úgy örülök, hogy itt vagy,

- Uhh, hát ha ezt nem mondod... - nevetek fel hátrahajtva a fejemet. - De ne szorongass így, hadd csomagoljam ki magam a kabátból, mert belesülök. Az ajtót sem ártana bezárni, egyébként is, te hogy a fészkes fenébe nem fagytál még meg? Itt állsz egy szál pólóban a nyitott ajtónál. Menj be mielőtt még megfázol.

- Jó, szólok a többieknek, hogy itt vagy.

- Igazán nem szükséges – vigyorgok rá, míg a kabátomat gombolom ki, aztán leveszem a bakancsaimat is. 

- Várj, ők tudtak róla? - kerekednek ki édesen a szemei. 

- Máskülönben honnan tudhattam volna, hogy itthon talállak-e egyáltalán, hmm? - ölelem magamhoz.

Samuel

Havazik! Tényleg, igazán havazik! Úgy tapasztom orromat az ablakhoz, mint egy kisgyerek, aki most lát először havat. Hatalmas pelyhekben hull a hó és úgy lepi el a földet, mint mikor egy jó anya takarja be a gyermekét. Egyszerűen nem bírok magammal! A karácsonyi készülődés hangulata már így is zsongító, és most még a hó is esik! Legszívesebben ugrálnék örömömben.

Vajon náluk is havazik? Mit szólhat hozzá? Biztos fancsali képpel morog, hogy majd ezt is neki kell ellapátolnia a járdáról. Felkuncogok és berohanok a szobámba, hogy magamhoz vegyem a fényképezőgépem.

- Mire készülsz? - kérdezi anya, mikor a konyhán keresztülvágva a hátsó ajtó felé sietek.

- Lefényképezem a hóesést és elküldöm Domnak, hátha náluk nem esik! - vágom rá lelkesen.

- Mintha Dominic még soha nem látott volna havat. - söpri ki lisztes kezével arcába hulló tincseit. - Egyébként meg eszedbe ne jusson ilyen időbe kimenni. Főleg nem kabát nélkül. - kinéz az ablakon. - Ilyen sötétben amúgy sem lehet jó képeket csinálni.

- Mit sütsz? - fordulok felé és szórakozottan lövök róla egy képet.

- Mézeskalácsot. - érkezik a felelet.

- A pite?

- Ott van. De egy ujjal se merj hozzáérni. - néz rám szigorúan.

- De miért? - ráncolom össze a szemöldököm. - Csak egy kicsit megkóstolom!

- És szerinted, akkor ki fog nekiállni újabb három pitének, miután te befaltad az összeset? - teszi csípőre kezeit méltatlankodva.

Ellopok egy mézeskalács emberkét a tepsiről. Még meleg és ropogós. Édes, fűszeres, és hamar elfogy. Egy újabb emberkéért nyúlok, de szeretett édesanyám rácsap a kezemre és puszta tekintetével utasít rendre.

- Samuel Jernigen. Három nap. Még három nap. Nem hiszem el, hogy nem vagy képes annyit kibírni!

- De ennek a rengeteg sütinek el kell fogynia, mielőtt elindulunk! - rökönyödök meg értetlenségén. - És én szívesen beáldozom magam a mártírok édes oltárán.

- Egyszer még cukorbeteg leszel. - sétál el anya mögött apa és ő is lop magának egy mézeskalácsot. - A járda hó mentes. Ellapátoltam, amit el lehet és felsóztam, hogy ne kelljen óránként kimenni.

Visszaviszem a gépet a szobámba és alapos műgonddal helyezem vissza a dobozába. Nem szeretném, ha valami baja esne. Egyrészt azért, mert méregdrága gép volt, méregdrága kiegészítőkkel, másrészt pedig azért, mert akkor nem lesz mivel megörökítenem az elkövetkezendő napokat.

Egy bugyuta karácsonyi dalt dúdolva sétálok vissza a konyha fele, mikor a bejárati ajtó felől neszezést hallok. Mosómedve? Kutya? Megtorpanva fülelek, és várok, hogy elhal-e a hang. Ha nem, kész vagyok kimenni és megnézni én magam.

A kilincs olyan lassan enged a túloldali nyomásnak, mintha bele lenne betonozva a tokjába. Aztán az ajtó ólom nehézséggel nyílik ki. A süvöltő szél hangja és a hideg levegő azonnal betódul rajta. Először nem is hiszek a szemeimnek. Pedig nekem jó szemeim vannak. Végigrohanok a rövid folyosón és a nyakába vetem magam.

- Hékás, hát így lepjen meg téged az ember? - simít hajamba kesztyűs kezével.

- Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdezem arcát fürkészve.

Mellkasomban eszeveszettül dobog a szívem. Talán örömtáncot jár. Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire meglepett, és hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. Pedig nem is erről volt szó. Pedig már beletörődtem, hogy majd az ünnepek után találkozhatunk.

- Gondolod azzal sikerült volna mögéd osonni? - kérdezi megszabadulva sáljától.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! - fúrom hideg, nedves kabátjába arcomat. Mindent körbeleng az a jól ismert, finom illat, ami rá jellemző.

- Uhh, hát ha ezt nem mondod... - felnevet. Imádom a nevetését. - De ne szorongass így, hadd csomagoljam ki magam a kabátból, mert belesülök. Az ajtót sem ártana bezárni, egyébként is, te hogy a fészkes fenébe nem fagytál még meg? Itt állsz egy szál pólóban a nyitott ajtónál. Menj be mielőtt még megfázol.

Elengedem és hátrébb lépek, úgy szemlélve meg, hogy valóban, igazán, teljes valójában itt van-e, és nem csak álmodok.

- Jó, szólok a többieknek, hogy itt vagy.

- Igazán nem szükséges. - vigyorodik el, miközben bakancsától is megszabadul.

- Várj, ők tudtak róla? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel.

- Máskülönben honnan tudhattam volna, hogy itthon talállak-e egyáltalán, hmm? - kérdez vissza, ahogy hozzám lép és magához ölel.

- Hiányoztál. - nézek boldogan sötét íriszeibe, melyekben felfedezni vélem saját tükörképemet.

- Te is nekem. - mosolyodik el lágyan és végig simít arcomon. Jéghideg a keze.

- Te jó ég! - borzadok el. - Teljesen át vagy fagyva! - elkapom csuklóját és magam után vonszolom a nappaliba. - Gyere, itt megmelegszel. - ültetem le a kandalló előtt álló kanapéra.

Gilbert lustán felnéz a párkányról, és amint meglátja ki is a vendégünk, kényelmesen nyújtózkodik egyet, majd leszökken és áttelepszik Dom ölébe, aki ösztönös mozdulatokkal kezdi el simogatni.

- Hozok forró csokit. Meg sütit. - pattanok fel.

 A konyhába érve töltök anya híres forró csokijából egy hópelyhekkel díszített bögrébe, és már meg is ragadnék egy másikat, mikor apa rám szól.

- Megkínálom Dominicot egy sörrel. - vesz ki két dobozzal a hűtőből.

- Sörrel? - kérdezek vissza rosszallóan. - Mert az a hideg lötty segít neki felmelegedni. A forró csoki sokkal jobb.

- Sam, nem akarlak elszomorítani, de rajtad kívül senki nem ennyire édesszájú a családban. - teszi vállamra a kezét anya, aki végzett a mézeskalácsok díszítésével.

- Ebből kapunk párat? - bökök az édes, díszes figurákra.

- De csak egy párat. - sóhajt megadóan, de mosolyogva.

Felkapok egy sütis tányért és megpakolom mézeskaláccsal.

- Imádlak anya. - nyomok egy puszit az arcára és irányomat újra a nappali felé veszem.

A kép, ami elém tárul annyira idillikus, hogy képes lennék meghatódni rajta. Nem kellett volna eltennem a fényképezőmet. Apa a fotelben ül, Dom még mindig a kanapén, ölében a macskával, és mindketten egy-egy sörös dobozt tartanak a kezükben. Beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek. Mögöttük a karácsonyfa égői arany fénnyel szikráznak. A mézeskalács illata teljesen megtölti az orromat. A kandalló tüzének melege pedig a szívemet.

A sütis tányérral a kezemben telepedek le Dominic mellé, és megkínálom. Közben anya is belép és köszönti a vendégünket, aki viszonozza a köszönést.

- Ugye volt mit enned, amíg ideértél? - kérdezi aggodalmasan anya és leül a fotel karfájára, amiben apa ül.