Keith
A város tiszta és rendezett. Nincs szemét az útszélen. A madarak csicseregnek, az emberek sietnek a dolgukra. Már-már úgy érzem, bármi jobb lehet ennél a berögzült monotonságnál. Bármi, mert úgy kiszabadulnék már innen. Körbe akarom utazni az egész világot. Abban reménykedek, hogy máshol talán nem ilyen reménytelen a helyzet. Ez a remény eleve halva született. S a monotonitás robotikus érzése minduntalan ostromol, hogy beférkőzhessen bőröm alá, hogy átvehesse végre az irányítást fölöttem, hogy belőlem is szép, dolgos bábut kreáljon. Az öntudat ma már cikinek bizonyul. Ez az emberek, gondolkodjunk kollektívan! Talán, ha sokáig próbálkozunk vele még a gondolatolvasás is menni fog. Feltéve, ha addigra lesznek még önálló gondolatok. Annyira szánalmasan unalmas minden...
Fel-alá rohangáló hangyák egy szigorú kasztrendszeren alapuló, jól működő bolyban. Úristen! Hova keveredtem?! Itt vagyok tizenhét évesen és lassan engem is magába olvaszt az emberi ostobaság netovábbja. Kiskölyökként még voltak nagyra törő álmaim. Azok most hova lettek? Elolvadtak, mert én is beépülök a dolgos hangyák tudatlan körforgásába. Tragikomikum. Mindez csak akaraterő kérdése. Az mi? Na igen, az mára már jó pár embernél mindössze külföldi fogalom. Velejéig romlott világ...
Az égbolt szürke. A nap sugarai nem hatolnak át a felhőkön. Nehéz a levegő, mint vihar előtti csendél szokott. És az emberek mégis mit sem sejtve teszik jól berögzült, mindennapi dolgukat.
Olyan reménytelenül szürke minden. Kifakultak a színek, ahogyan az emberi tudat is kifakulni látszik. Egy busz parkol le a könyvesbolt előtt. Innen is jól kivehető szélvédője, amire igazán ráférne a mosás, mert ez így már-már hullagyalázásnak hat. A menet közben becsapódott rovarok mind rajta hagyták a nyomukat. Mint valami morbid, nyilvános hullaház. Bárki megtekintheti a holttesteket, vagy ami épp belőlük maradt. Ó, de az emberek magasról tojnak bele, hogy a sofőr egyre csak gyarapítja a tömegsírt a szélvédőn. Persze, ha netán közülük valaki kenődne fel ily módon a buszra, rögtön kitörne a pánik. Mert, amíg azt gondolják, hogy a rovaroknak úgy is mindegy, túl sokan vannak, lesz majd ki helyettesíti az egyiket, ha netán elpusztul; nem veszik észre, hogy az emberiség is ugyanígy működik. Hadd pusztuljon, úgy is van még belőle szép számban. Vajon az emberek miért nem hagyják halottaikat szabadon, koporsó nélkül? Áh, ostoba kérdés. A rovarok miatt. Igazi svédasztal lenne. A busz továbbáll.
Csipp-csepp. Csipp-csepp. Végre szemerkélni kezd az eső. Lehűti cseppjeivel ezt az állott, fülledt levegőt. Pár fuvallat rohan végig az utcán, hogy suttogva figyelmeztessék a tudatlan embereket az elkövetkezendő idők szörnyűségeiről. Az emberek viszont nem figyelnek. A szél egyre erősebben próbálkozik felkelteni a figyelmüket, egyre hangosabban búg minduntalan a háztömbök között. Dühbe gurul, s egyre nagyobb cseppekkel ostorozza a monoton menetelő bábukat, de azok csak meg-megállnak egy pillanatra, hogy felnyissák esernyőjüket és tovább mennek. Az időjárás őrjöng, tombol, hogy nem veszik észre. Egyre csak ostromolja a járókelőket, hasztalan. Végül elfárad, lecsendesedik, visszavonul. Elvesztette az emberekbe vetett hitét. Mindegyik süket, mindegyik vak, nem foglalkoznak semmivel, amíg az nem az ő bajuk. És én pár perc alatt bőrig áztam.
A monotonitás, tompaság persze csak a felszín. Az emberek lelke mostanra elfeketedett. Befészkelte magát és átvette az irányítást a sötétség. Undorító, mocskos vágyaikért bármit megtennének. És a város korrupt és mocskos. Minden hulladék a sikátorokban landol, beleértve az embereket is. És ahol megbújnak a drogosok, alkoholisták és hajléktalanok, ott igazi svédasztal tárul fel az arra járó vámpírok előtt.
Mindenki tudja, hogy léteznek. A módosabb és külsőre tetszetősebb példányok bárokban oltják szomjukat, mintha igazi gentleman lenne az összes. Hivatalos, legális bárokban, ahol emberek vérét úgy szolgálják fel, mint palackból a bort. De közöttük is vannak elkorcsosult fajzatok. Ocsmányak, vérszomjasak, és saját fajtájukat sem restek megtámadni. Hogy a vámpírok, hogy hívják őket, azt nem tudom, de az emberek nem tesznek különbséget közöttük. Nekik vámpír ez a szörnyeteg is, mint ahogy vámpír a jól öltözött csábító kisasszony a szomszédban.
A törvény nem tiltja a törvényen kívüliek mészárlását. Így, mikor leszáll az est a sikátorok megtelnek halálsikolyokkal és hörgésekkel.
Meg kell tanulni beleolvadni a környezetbe. Ki kell tapasztalni, hogyan kerülheted el a feltűnést. Ha másban nem is, ebben azért jó vagyok.
Merengésemből egy szemem előtt elsuhanó pénztárca húz vissza a valóságba. A férfiaktól sokkal könnyebb pénztárcát lopni. Nem pakolják bele a szeméttel teli táskájuk legaljára. Nem, a férfiak pénztárcái a farzsebben vannak. Ott, ahova tartoznak. A tárca gazdáját nem is igazán nézve nyúlok az előttem elhaladó fenék után, hogy az ominózus farzsebből észrevétlenül elcsenjem a pénztárcát, ami, ha szerencsés vagyok, a következő három napban biztosítani fogja az étkezéseimet. De ahogy kihúzom a tárcát a zsebből, a torzó megfordul, és keze satuként szorítja meg tulajdonát tartó csuklómat.
Hosszú percekig néz rám villámló tekintettel, mögötte mégis annyi megvetés gyűlik fel, mintha csak egy csótányra nézne, akit mindjárt eltapos. Meglehetősen bájos.
- Oh, azt hiszem most kéne kegyelemért könyörögnöm. – esik le a tantusz. Jól szórakozva figyelem, ahogy lágyan megrándul egy izom az arcán, de nem szól semmit, nem tesz semmit. – Figyelj csak, mi lenne ha eldöntenéd végre, hogy agyon versz, vagy elengedsz? – kérdezem szabad kezemmel eltűrve a hajamat az arcomból. – Nem érek rá egész nap, van még pár potenciális balek, akiktől kölcsön vehetek egy kis pénzt.
- Miért lopsz? – kérdezi komoran. Szóval mégsem néma! Bár sokkal jobban állt neki a szótlanság.
- Mert éhes vagyok és nincs pénzem. – vonok vállat.
- Akkor szerezz munkát. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, visszaszerezve pénztárcáját.
- Szerezz nekem Te. – viszonzom tekintetét. – Na, látod? Nem jutottunk előrébb. Elengedsz? – billentem oldalra a fejem.
Erősen elgondolkodik. Vonásai megkeményednek.
- Nem szokásom utcakölyköket összeszedni.
- És ki mondta, hogy szedj össze? – hőkölök hátra mikor már elengedi a csuklóm. – Sétálj tovább a dolgodra, vagy adj egy kis pénz kajára és többet nem lesz gondunk egymásra.
- Felajánlok egy munkalehetőséget. – beszél tovább engem teljesen ignorálva.
- Nem akarom. – vágom rá és sarkon fordulok, de ismét elkapja a csuklóm és visszaránt.
- Te mondtad, hogy szerezzek neked munkát. – villannak meg gonosz elégedettséggel szemei. – Hogy lásd, milyen jószívű vagyok, szerzek neked munkát.
- Nem kell.
- Dolgozz nálam. – hagy figyelmen kívül ismét.
- Nem leszek a szexrabszolgád. – emelem meg egyik szemöldököm.
- Miért feltételezel ilyesmit? – ráncolja össze szemöldökét.
- Mert pont úgy nézel ki, mint aki nyakig benne van az ilyesmiben!
- Van neked egyáltalán túlélési ösztönöd? – szorítja meg karomat erősebben. Azt hiszem, sikerült felidegesítenem.
- Nincs. – vallom be őszintén.
- Gyere. - húz maga után.
- Nem. - lábaimat nem mozdítva próbálok fékezni. - Engedj el, vagy kiabálni fogok. - jelentem ki tárgyilagosan.
- Csak nyugodtan. - veti oda felém sem fordulva.
- Hé, emberek! - kiáltok fel színtelen hangon, szabad kezemmel elkezdek integetni. - Engem itt épp elrabolnak! Nem segítene valaki?
Az emberek oda sem figyelve mennek tovább a dolgukra.
- Meggyőző alakítás volt. - ismeri el tehetségem és hallom hangján, hogy talán még mosolyog is.
- Köszönöm. Egy próbát megért. - vonok vállat és zárkózom fel mellé. - Hé, nem engeded el a kezemet végre? Nem vagy az anyukám.
- Ha elengedlek, elfutsz.
- Áh, esélyem sincs. - legyintek. - Örülj neki, hogy önként és dalolva beletörődök a sorsomba.
- És mi van – torpan meg és hajol bele az arcomba. -, ha azt mondom, hogy vámpír vagyok és fel foglak falni? - próbálja rám hozni a frászt, de engem aztán ki nem zökkent a nyugalmamból.
- Akkor én meg azt mondom, hogy előbb, vagy utóbb mind meghalunk. - sóhajtok drámaian. - Tudod ez az emberek sorsa.
- Miért vagy ennyire szuicid?! - jön ki a sodrából. - Ennyire meg akarsz halni? Hogy élted túl idekint eddig? A szüleid tudják, hogy naphosszat csövezel?
- Remek kérdések. - bólintok egyetértően. - De kikérem magamnak, nem vagyok szuicid! A szüleim meg szerintem azt sem tudják, hogy még életben vagyok. - vonok vállat, aztán felnézek a szemeibe. - Elengedsz? Vagy, ha már ennyire fogni szeretnéd a kezem, akkor ne szorítsd már ennyire. Ha eltörik, mit kezdek vele?

Kylian
Az eső szürkévé mossa a várost és még inkább előhozza az emberek mocskait. 
Vízzel vegyülő vér, szennyvíz, szemét és sár. 
Igazán elragadó, és jómagam is ezt a várost tekinthetem az otthonomnak. Hiszen itt élek már ki tudja mióta. 
Nevetséges, hogy még ők papolnak nekünk arról, hogy idegenek és betolakodók vagyunk. Valakik, akik rossz fényben tüntetik fel hűn szeretett otthonukat. Azt az otthont, ami már igencsak a pusztulás szélére sodródott, mert ők hagyták, hogy ez megtörténjen. Akár tehetnének is ellene, de ahhoz meg kell mozdulniuk. Használniuk kell az agyukat, és ebben így már nincs semmi mókás. Egyszerűbb birkaként követni a többieket, mindenképp biztonságosabb megoldás Egyszerűbb beletörődni a sanyarú sorsba, mint tenni ellene bármit is. Tökéletes mentalitás. Pontosan ez az, amit elvárhatunk az emberektől. 
De ennek fényében ugyan miért baj az, ha meghal egy két ember? 
Vannak épp elegen így is. Nincs rájuk semmi szükség, már így is több kárt okoztak, mint hasznot, és nem bújhatnak mindig a mögé, hogy mi vagyunk az éjszaka szörnyetegei, mert ők talán még nálunk is rosszabbak és vérszomjasabbak, hiszen nem az életben maradásért halmoznak áldozatokat, hanem pusztán a gyilkolás öröméért. 
Akkor most melyikünk is az igazi szörnyeteg? 
Pozitívum azonban, hogy némi hasznom azért mégis csak van belőlük. Félelmetesen ostobák és ezt meg sem próbálják titkolni. Az újdonság varázsa mindig is vonzotta őket, ahogyan a csillogás és a pénz is. Nem is hibáztatok ezért senkit, jómagam is élvezetesebbnek tartom a kényelmet, mint a puritán környezetet. Kellemesebb és a közérzetemnek is jót tesz. A  báromat is igyekeztem úgy berendezni, hogy minden elvárásnak megfeleljen. Illeszkedjen az adott kor stílusához és közben mégis megtartsa az egyediségét. Azt a varázsát, ami vonzza a vendégeket. 
És ez a varázs történetesen pontosan az én fajom. Hiába ócsárolnak bennünket szavakban a halandók, tökéletesen tisztában vagyok a valós véleményükkel. Ugyan már, az éppen előfordulhat, hogy a családjukban remekül hazudnak, megjátsszák az undort, felháborodást és gyűlöletet, de éjjelente ettől még ugyanúgy a báromba látogatnak és ugyanúgy ócska ribancként kínálják fel magukat a vámpíroknak. 
Szar lehet nekik, igazán. 
Hazudni meg nagyon nem szép dolog, de amíg engem boldogítanak a szerencsétlen kis fizetésükkel és zsebpénzükkel, panaszra okom nincs. 
„ Szerencsétlen „. El se hiszem, hogy ezt komolyan én mondom, pont nem kis összeg, míg hozzám valaki bekerül. Az élmény rendkívüli, de bekerülni a bárba nem kis meló. Megvannak az adott szabályok, hogy legálisan működhessen minden. Hiába vagyok az, ami, bizonyos szabályoknak még nekem is eleget kell tennem. Védem az alkalmazottaimat, mert nem tehetek mást, szükségem van rájuk, és természetesen azt sem hagyhatom, hogy valamelyik vendég az akarata ellenére sérüljön meg. Igen csak nehezen magyaráznám ki magam belőle. Legalábbis nem kis energiámat venné igénybe a művelet, míg mindenkit elhallgattatok. 
Megvannak a kapcsolataim, de jobb szeretem magam intézni az ügyeimet, az a legtisztább és legegyszerűbb. Nem fenyeget a lebukás veszélye. 
Halvány érdeklődéssel figyelem a mellettem elhaladó fiatalembert, fakó folt csupán, de nem is igazán a külseje vonzza a figyelmem, hanem a bátorsága. 
Összeráncolom a szemöldökeimet. 
Most komolyan? Van pofája meglopni pont engem? 
Meglepő és határozottan irritáló egyszerre. Úgy néz ki a szülei nem tanítottak neki jó modort és az ösztönei sem beszámíthatóak éppenséggel. A többi ember tudatlanul is kikerül engem, megtartják tőlem a kellő távolságot, de ő nem. Neki úgy néz ki éppenséggel pont mindegy, ki kerül az útjába, meglopja és vígan megy tovább. Azaz menne. A keze félelmetesen apró, már-már nőiesnek is mondhatnám, de a bőre a legérdekesebb. Vékony és hűvös, tisztán átütnek kékes erei a bőrén. 
- Oh, azt hiszem most kéne kegyelemért könyörögnöm – dünnyögi lassacskán felfogva a világot maga körül, ami engem mélységesen ledöbbent és felháborít. - Figyelj csak, mi lenne ha eldöntenéd végre, hogy agyon versz, vagy elengedsz? - túrja félre arcába hulló halvány tincsét. - Nem érek rá egész nap, van még pár potenciális balek, akiktől kölcsön vehetek egy kis pénzt. 
- Miért lopsz?
Így utólag már belátom, hogy nem is volt igazán szükséges a kérdésem. A válasz magától értetődő. Hányatott sorsú a kis prücsök, menten megsajnálom. Még adakoznék is neki, ha nem engem próbált volna meg kizsebelni. 
- Mert éhes vagyok és nincs pénzem – von vállat. 
- Akkor szerezz munkát – veszem vissza a tárcám. 
- Szerezz nekem te – néz a szemeimbe. - Na, látod? Nem jutottunk előrébb. Elengedsz? - billen oldalra a feje. 
A figyelmem pár pillanatra elterelődik, ahogy azok a halvány tincsek végigsöprik mozdulatára az orcáját. Nem kimondottan férfiideál, kissé talán nőies és apró termet, de a célnak tökéletesen megfelelne. Még talán hasznát is venném, ha már bátorkodott beajánlani magát munkára. Különösebben ugyan nem lenne nagy veszteség, ha most itt hagynám, de egy próbát mindenképp megér. Ha jól teljesít, akár maradhat főállásban is. Ellenkező esetben viszont elbocsájtom. Nem fogom őt megfizetni csupán a két szép szeméért. 
- Nem szokásom utcakölyköket összeszedni – szólalok meg várakozva, eléggé unottan figyel ahhoz, hogy felkeltse vele az érdeklődésemet. 
- És ki mondta, hogy szedj össze? - lép hátra, miután eleresztettem a csuklóját. Még mindig nem értem, miért foglalkozom vele. - Sétálj tovább a dolgodra, vagy adj egy kis pénzt kajára és többet nem lesz gondunk egymásra. 
- Felajánlok egy munkalehetőséget.
Nyilván ennél hülyébb már én se lehetek. Kicsit olyan, mintha beadoptálnám magamhoz a kölyköt. 
- Nem akarom – indulna meg a vak világba egyből, ha nem ragadnám meg a csuklóját újfent. 
Bassza meg, ez eszik egyáltalán bármit is? Csont, minimális izom, hús és némi bőr. Kezdem megszánni szerencsétlent. 
- Te mondtad, hogy szerezzek neked munkát – jegyzem meg. - Hogy lásd, milyen jószívű vagyok, szerzek neked munkát. 
- Nem kell. 
Nem kérdeztem. Eldöntöttem. Első lecke, amit megtanítok neki, hogy nincs beleszólása semmibe. Legfőképpen abba nincsen, amit egyszer már eldöntöttem. Fogadja el, lépjen rajta túl és legyen boldog. Ennél jobb ajánlatot nem fog kapni senkitől sem. 
- Dolgozz nálam.
- Nem leszek a szexrabszolgád – emelkedik meg a szemöldöke. 
Elképzelésem sincs, ez most hogy jött neki ide. Egyetlen szóval sem utaltam arra, hogy netán szexrabszolgának szánnám. 
- Miért feltételezel ilyesmit? - ráncolom össze a szemöldököm. Már megint. 
- Mert pont úgy nézel ki, mint aki nyakig benne van az ilyesmiben!
- Van neked egyáltalán túlélési ösztönöd? - szorítom meg erősebben a karját. 
- Nincs. 
Nos, legalább az őszinteségével nincsen baj. 
- Gyere – indulok el magam után húzva őt is. 
- Nem – áll nekem ellen. Már megint.  - Engedj el, vagy kiabálni fogok.
Azt is ilyen vehemenciával teszi majd? Mert azt szívesen megnézném. Igazán kíváncsivá tett, hogy vajon hány ember érdeklődését keltené vele fel. Könyörgöm. Még, ha valaki fel is figyelne rá, hülye lenne segíteni neki. Ahhoz itt senki sem elég bátor. 
- Csak nyugodtan – hagyom rá. 
- Hé, emberek! - még csak meg sem próbálja eljátszani, hogy úgy igazán érdekelné őt a saját helyzete. Eléggé kétségbeejtő. Meg az integetése is az. - Engem itt épp elrabolnak! Nem segítene valaki? 
Ránk se bagóznak a mellettünk elhaladó emberek. Lehet ez a kölyök még ennél is siralmasabb? Nincs életösztöne, gyanítom, hogy esze sincs, ha már ilyen nyíltan leszarja a jelenlétemet, de azt még minimum elvártam tőle, hogy a munkalehetőség hallatán leborul elém hálálkodni. Hajléktalan kis csöves, de nem, hogy két kezét összecsapná, amiért én a szárnyaim alá veszem őt, nem, még neki áll feljebb. 
Érzem én, hogy még megfog gyűlni vele a bajom. A fene se érti ezt a kis hülyét. 
- Meggyőző alakítás volt – mosolyodom el halványan. 
- Köszönöm. Egy próbát megért – von vállat felvéve a lépteim tempóját. - Hé, nem engeded el a kezemet végre? Nem vagy az anyukám. 
- Ha elengedlek, elfutsz. 
De lehet csak én képzelek róla túl sokat. Ennyi esze azért nincs. 
- Áh, esélyem sincs – legyint unottan. - Örülj neki, hogy önként és dalolva beletörődök a sorsomba. 
- És mi van – állok meg hozzá közel hajolva -, ha azt mondom, hogy vámpír vagyok és fel foglak falni?
- Akkor én meg azt mondom, hogy előbb, vagy utóbb mind meghalunk – sóhajt fel teátrálisan. - Tudod ez az emberek sorsa. 
- Miért vagy ennyire szuicid?! - háborodom fel. - Ennyire meg akarsz halni? Hogy élted túl idekint eddig? A szüleid tudják, hogy naphosszat csövezel? 
- Remek kérdések – bólint nyugodtan. - De kikérem magamnak, nem vagyok szuicid! A szüleim meg szerintem azt se tudják, hogy még életben vagyok – von vállat felnézve rám. - Elengedsz? Vagy, ha már ennyire fogni szeretnéd a kezem, akkor ne szorítsd már ennyire. Ha eltörik, mit kezdek vele? 
- Arra őszintén kíváncsi lennék én is. 
- Miért? 
Unott, színtelen, tökéletesen érdektelen. Volt ennek gyerekkora? Belegondolva abba, amiket mondott aligha, de azért megnézném milyen felnőtt vált volna belőle, ha valaki tényleg felneveli és nem csak úgy kicsapja szerencsétlent. Boldogulni mindenesetre boldogult. Legalábbis még mindig életben van. 
- Mert bátorkodlak meggyanúsítani, hogy tökéletesen híján vagy minden emberi reakciónak. 
- Most is reagálok rád.
Mélyebbet sóhajtok a kelleténél és finoman megemelem a szemöldökömet. 
- Reagálsz, de nem úgy, mint egy épeszű ember. 
- Akkor nekem most nincsen eszem – dünnyögi bánatosan lebiggyesztve az ajkait. 
Bezzeg, ha színészkedésről van szó, akkor abban őstehetség. 
- Nincs bizony – bólintok helyeslően. 
Fél szemmel pillantok rá, de nem is értem, miben reménykedtem. Pár pillanatig sikerült magammal elhitetnem, hogy nem, ezt biztosan nem hagyja majd szó nélkül. Nos, csalódni mindenki csalódhat. Én sem vagyok éppenséggel mindentudó. Tévedhetek ugyanúgy, mint bárki más. Ebben az esetben is tévedtem. Ez a kölyök tökéletesen életunt. Mintha már komolyan pont leszarná, hogy mi folyik körülötte és, hogy mi történik vele egyik percről a másikra. 
Halkan sóhajtok, amikor halkan dúdolgatni kezd, pont tesz rá magasról, hogy éppen egy vadidegen vonszolja őt maga után. Ez már fájdalmasan irritáló. 
Ha nem lenne önuralmam most mindenképp megleckéztetném, de nem. Azzal vagy mindent elrontanék vagy egyszerűen nem történne semmi. 
Újra rápillantok, de még mindig dúdolgat, különösebben nincs rossz hangja, dallamos és...és...
- Elárulod, hogy mit művelsz? - dörrenek rá elkapva a szabadon hagyott kezét is még mielőtt újabb áldozatát zsebelné ki tökéletes lelki békében. 
- Nem adtál pénzt – von vállat, majd a maga bájos módján fújkálni kezdi szemeibe logó tincseit. 
- De helyette adtam munkát – segítem ki és félresimítom én a haját. - Mondd a neved – kérem halkan, eleresztve mindkét kezét. 
- Már miért tenném? - hökken meg. 
- Szeretnéd, hogy alkalmazzalak? 
- Nem – vágja rá csípőből. 
- Nem kérdeztem a véleményed. 
- Épp az előbb...
- Nem érdekel – mosolyodom el ezúttal én, megvonva a vállaimat. 
Már éppen szóra nyitná a száját, aztán mégis úgy dönt, hogy nem érdemes mondania semmit. Kár. Igazán meghallgattam volna. Érdekelne milyen akkor, ha valaki úgy tényleg kihozza őt a sodrából. Egyszer talán még sor kerül erre is. Mindenesetre most jobb, ha rendbe vágom legalább annyira, hogy elfogadható megjelenése legyen. Különösebben nincsen bajom a hajléktalanokkal, de azt mindenki megnézi majd, hogy ki is az új fiúcska, akit felfogadtam. Ugyan vannak jelentkezők bőven, akik teljes bedobással megtennének nekem akármit, csak, hogy nálam dolgozhassanak, de a vendégkörömhöz hasonlóan nekem az sem mindegy, hogy ki dolgozik éppen nekem. Vannak egyfajta elvárásaim, amiknek megfelelni nem a legkönnyebb. 
- Egyébként Keith Rosenfield...
Annyira halkan mondja, és mégis, van a szavaiban valami mögöttes él. Nem tudom, talán ez az ő sajátos hangtónusa. Kellemesnek gondolom még mindig, s ugyanakkor elképzelni sem tudom, ezt most miért is mondta nekem. Egy név. Netalántán az ő neve lenne? 
Keith. Keith.... Keith......
Illik hozzá. Kedves és barátságos név és, ha ő is csendben marad, akkor kedvesnek és barátságosnak tűnik. 
- Mármint, hogy...
- Ez a nevem – bólogat bőszen és előreengedi magát. Egyenesen belibben a bárba és még, csak az sem érdekli különösebben, hogy a bent lévők sorra megnézik maguknak. 
- Nektek talán nincs dolgotok? - morranok fel tenyeremmel a pultra csapva. 
Alkalmazottaim egyként kapják felém a fejüket. Várakozva pislognak, némelyik olyan, mintha egészen megszeppent volna, noha jó párszor fegyelmeztem már őket így. Igazán megszokhatták volna már. Sőt. Hozzá sem kellett volna szokniuk. Mindössze tartani magukat mindahhoz, amit megígértek nekem még akkor, amikor felvettem őket ide. Nem azért kapják a fizetésüket, hogy pletyizzenek itt nekem, mint egy csapat vénasszony. 
- Indulj meg fölfelé Keith – morgom halkan a fiúnak. - Ti pedig ne bámuljátok ennyire a kölyköt. Nem láttatok még embert eleget? - emelem meg a hangom, visszaszólva annak a pár fős bagázsnak, akik még mindig nyilvános nyálcsorgatások közepette meresztik szemeiket a fiúra. 
- Elnézést – motyogja egy vékonyka hang. 
Legalább egyikükbe szorult némi tisztelet. Mindenképp megvártam volna így is úgy is, míg valamelyikük megnyikkan végre. Ennyire ne szarjanak be tőlem. A főnökük vagyok csak és nem az ősellenségük. 
Amint megfordulok a csend újra töredezni látszik. 
- Már megint témában vagyunk – hajol hozzám egészen közel Keith, úgy, hogy a szavait még véletlenül se csak én hallhassam meg. Ahhoz nem volt elég halk, bár őt ismerve pusztán pont leszarja, hogy éppen suttogni készült.
Mögöttünk néhányan felkuncognak. 
- Még az öregségem miatt sem feltételezhetnétek azt, hogy nem hallak benneteket tökéletesen jól – sziszegem megtorpanva a lépcsőfordulóban. - Kotródjatok vissza dolgozni, és egyikőtöktől se halljak egyetlen szót se az éjjel folyamán. 
Éppen csak annyira emeltem fel a hangom, hogy mindannyian tökéletesen meghallják azt, amit mondok. Szinte azonnal abbamarad a sutyorgás, szétröppennek a kis csapatok és mindenki visszatér a munkájához. Nyitás előtt még mindent el kell intézni. Mindennek a helyén kell lennie.