Keith

Lepillant a kezemre, majd vissza rám. Arca teljesen érzelemmentes. Olyan, mint az elsimított beton. Vajon olyan kemény is? Mármint az arca. A jelleme nyilván.

- Arra őszintén kíváncsi lennék én is.

- Miért? - kérdezek vissza.

- Mert bátorkodlak meggyanúsítani, hogy tökéletesen híján vagy minden emberi reakciónak.

Ez téves. Én mindenre képes vagyok reagálni. Látok, hallok, szaglok, ízlelek és érzek. Megvan bennem minden, ami egy ember működéséhez kell. Van, hangom, hogy beszéljek és vannak érzelmeim is, amiket kimutathatok. Meg tudok lepődni, szomorú is tudok lenni és boldog is; haragudni is tudok. A helyén vannak az alap érzelmek is és mindegyiket képes vagyok produkálni, ha kell. Az már mellékes, hogy mások nem akarják őket meglátni. Épp annyira nem érdekli őket, mint ők engem.

- Most is reagálok rád.

- Reagálsz, de nem úgy, mint egy épeszű ember.

Ennél kulturáltabban és udvariasabban még nem hülyézett le senki. A Fickónak – nincs neve – van egyfajta beszédstílusa. Higgadtnak mutatja magát, de annak ellenére, hogy vámpír, szerintem neki hamarabb felfog forrni a vére, mint nekem, ha tovább erőlteti a beszélgetést.

- Akkor nekem most nincsen eszem. - törődök bele hamar, hogy ne kössem az ebet a karóhoz.

- Nincs bizony. - törődik bele ő is bólintva.

Ha ez örömöt okoz neki, vagy elégedettséggel tölti el, én nem bánom. Tovább sétálunk kéz a kézben. Idilli és romantikus a hangulat. A késődélutáni dugó füstje és zajai, az anyázások és fenyegetőzések, a dudák és kürtök öblös hangjai. Telefonok csörgése, cipők koppanása. Szmogködös levegő. Minden romantikus és rózsaszín, ahogy a vaddisznóként csörtető Fickó maga után vonszol. Már csak Kupidó hiányzik a kis nyilakkal és rózsaszirmokkal.

Jobban belegondolva nem is olyan rossz dolog, hogy Fickó feneke után nyúltam. A munkát félretéve, akár még enni is adhat, amíg rám nem un. Ha jól megy minden, pár hétig mellőzhetem az éhezést és a nem fürdést. Talán még boldog is vagyok, de ez egyáltalán nem biztos. Viszont eszembe jut egy dal, amit a közeli kocsmában szoktak énekelgetni a részeg népek. A szövege igen csak obszcén, ezért inkább csak dúdolom. A dallama fülbemászó és hamar megragadt bennem, amíg el nem jöttem abból a sikátorból. Sok lett ott a vámpír. Nem volt már biztonságos. Igazából sehol sem az.

Pénztárca suhan el balról. Reflex-szerűen nyúlok utána, de ez a kezem is a satuban végzi, miközben Fickó nagyon csúnyán néz rám.

- Elárulod, hogy mit művelsz?

Mérges rám? Érteném, ha ismerné a fazont és gyengéd érzelmeket táplálna iránta. De semmi köze hozzá. Miért okozna már neki szívfájdalmat, ha meglopok egy vadidegent, aki nem ő? Ez az ember nem hülye, nem ostoba, és nem barom. Ez az ember egyszerűen buta. Mint az isten ökre.

Azt művelem, amihez értek. Zsebelek, észrevétlenül, mert máshogy nem élném túl. Vagyis tenném én szívesen, de megakadályozott.

- Nem adtál pénzt. - világosítom fel, és közben próbálom elfújkálni arcomba lógó hajamat. Ebben készségesen segít, és ő maga söpri ki a zavaró tincseket szemem elől.

- De helyette adtam munkát. - tudatja velem. - Mondd a neved. - utasít, miközben elengedi kezeimet.

- Már miért tenném? - ütközöm meg kérésén. Semmi köze hozzá. Én se kérdeztem az Ő nevét, hívjon, aminek akar, és ő is maradjon Fickó. Minél kevesebbet tudunk egymásról annál kevesebb lesz a személyeskedés. És az úgy sokkal kényelmesebb. Nem fogok pont egy vámpírral bizalmaskodni. Na persze nem vagyok fajgyűlölő, de minek mutatkozzak be? Pár évtized és az arcomra se fog emlékezni, nem hogy a nevemre.

- Szeretnéd, hogy alkalmazzalak?

- Nem. - és az elejétől ezen a határozott véleményen vagyok. Még mindig jobb szeretném, ha elengedne és békén hagyna.

- Nem kérdeztem a véleményed. - hagy helyben egy lapos pillantással.

- Épp az előbb... - okítanám ki, de a szavamba vág.

- Nem érdekel. - mosolyodik el és von vállat.

Buta. Mint egy strucc. A vállvonogatás meg az én reszortom, és ezt meg is jegyezném neki, ha közbe rá nem jönnék, hogy nem érdekli, mit mondok. Azt is képtelen eldönteni, hogy mit akar. Kérdez, válaszolok, aztán rájön, hogy nem érdekli. Kész ellentmondás ez a figura. Buta. Mint a beton. Halványan harapom be alsó ajkam, ahogy elgondolkodom azon, hogy miért is nem kéne tudnia a nevemet. Mert nem szeretem. Mert azok adták nekem, akik aztán kihajítottak, s mert azok, akik magukhoz vettek olyan gúnnyal ejtették ki, mintha csak azt mondták volna „Minek élsz te?”.

Egyébként sem számít semmit. Nem a név határozza meg az embert. Semmi jelentősége. Maximum annyi, hogy nem kell a másikat úgy megszólítanunk, hogy „Hé, Te!”, ha akarunk tőle valamit. De egyénként fölösleges. Egyébként...

- Egyébként Keith Rosenfield...

Nem válaszol azonnal, mint aki fel sem fogja, hogy mit mondtam. Mert B.U.T.A. Egy nyakörv kéne neki egy névtáblával: Fickó vagyok és buta.

- Mármint, hogy...

- Ez a nevem. - bólintok.

Közben megérkezünk a... valahova. Kívülről szórakozó hely. Belülről is annak tűnik. Pingvinruhás vámpírok cseverésznek a bárpultnál. Buta Fickót nyilván nagyon zavarja a dolog, mert berobog utánam és rácsap a pultra, mintha minimum az tehetne mindenről.

- Nektek talán nincs jobb dolgotok?

Nincs. Bár, ahogy Apaállat rájuk szólt, rögtön citromba harap az összes és kikomolyodva vágják haptákba magukat a Parancsnok előtt. Mintha félni kéne tőle.

- Indulj meg fölfelé Keith. - utasít.

Fölfelé. Fölfelé.... Föl.. Megvan a lépcső. Egy lépés, két lépés. Megállok. Mert Fickó is fickósan lecövekel újfent. A továbbra is lazsáló bagázshoz fordul.

- Ti pedig ne bámuljátok ennyire a kölyköt. Nem láttatok még embert eleget?

És mi van ha tényleg nem? Én sem láttam még ennyi vámpírt egy rakáson. Lehet, hogy ők meg pont egy kölyköt nem láttak még. De a kis csapat elhallgat és úgy tűnik megszeppen egytől egyig az összes. Fickó félelmet kelt bennük. Én vagyok az ember, mégis a vámpírok félnek. Ez valahol még szórakoztató is.

- Elnézést. - cincogja egyikük.

Fickó még bámulja őket egy darabig, aztán visszafordul. Én pedig bizalmasan közelebb hajolok hozzá, hogy megosszam vele gondolataimat.

- Már megint témában vagyunk. - jelentem ki komolyan. Csak épp elfelejtettem, hogy ez bizalmas információnak készült. Páran összevigyorognak és felkuncognak.

- Még az öregségem miatt sem feltételezhetnétek azt, hogy nem hallak benneteket tökéletesen jól. - fordul vissza a lépcsőfordulóból. - Kotródjatok vissza dolgozni és egyikőtöktől se halljak egyetlen szót se az éjjel folyamán. - újra felém fordul.

- Öreg vagy? - kérdezem színtelen hangon. - Milyen öreg vagy?

- Épp elég öreg. - kerüli ki a választ. - Indulj el.

- Bácsi vagy papus?

- Keith. - szól rám élesen. - Indulj el felfelé. - tagolja a szavakat, mintha egy eszelőshöz beszélne.

Hátat fordítok neki és elindulok. Talán meg kéne mondanom neki, hogy nem szeretem, ha a nevemen szólítanak. Semmi vagyok és senki. Egy ismeretlen. Egy vadidegen. Egy kis szürke egérke. Egy kaméleon. Olyan vagyok, akinek nincs neve. Nevetséges, hogy úgy érzem, ha tudja valaki a nevemet, azzal valami olyasmit birtokol, ami nem rá tartozik. Mintha tudná a legmocskosabb, legféltettebb titkomat. Miért is adtam ki magam ilyen könnyen?

Ez egyszerű. Hiszen én akartam, hogy történjen végre valami. És most végre történik valami. Az egyetlen, amit tehetek, hogy jól szórakozom, amíg tart.

Felérünk az emeletre. Fémszekrények sorra a fal mentén. Némelyiken nevek. Padok előttük. A szobához – azon kívül, amin bejöttünk – két ajtó kapcsolódik. Az egyik nyitva van. Mögötte zuhanyzó. Nyilván ez lehet a bár öltözője. A másik ajtó csukva van. Enyhén félrebillentett fejjel méregetem.

- Ott ágyak vannak, ha netán valamelyik alkalmazottam nem tud hazamenni napkelte előtt.

Érdektelenül megvonom a vállam. Én elalszok egy sarokban is a földön.

Fickó odalép az egyik név nélküli szekrényhez és kinyitja az ajtaját. Kivesz belőle egy vállfáról lógó egyenruhát és elém tartja. Elkomorodik és összeráncolja a szemöldökét. Visszateszi a ruhát és tovább kutakodik. Én eközben buzgón nézelődök az érdeklődés cseppnyi érzése nélkül. Elém tart egy újabb garnitúrát.

- Ez talán jó lesz. – mormogja félhangosan, majd a fejemhez vág egy törölközőt. – Menj, fürödj le és vedd fel ezeket. – nyomja kezembe az egyenruhát.

Belépek a zuhanyzóba és leteszem egy szekrényre a ruhákat, rá dobom a törölközőt és vetkőzni kezdek. Kibújok elnyűtt, fekete kötött pulóveremből, ami alatt igazából nincs is semmi. A ruhadarabot félredobom a földre.

- Keith. – hallom meg hátam mögül irritált hangját. – Csukd be az ajtót.

- Azt hittem érdekel a hab testem. – nézek rá ártatlanul.

Csak felmorran és bevágja a zuhanyzó ajtaját. Engem igazából az sem zavarna, ha csatlakozott volna hozzám. Azt csinál amit akar, ahogyan én is azt csinálok, amit akarok. Nem irányít senki. Nem kötelességem dolgozni sem. Mindössze eltengetek itt pár napot, vagy hetet amíg ki nem dobnak újfent. Addigra talán összeszedem magam annyira, hogy ne legyek ennyire csont és bőr. Nem szeretek éhezni, de amióta hajléktalan vagyok az is csoda, ha heti egyszer találok valami ennivalót. Ahhoz túl büszke vagyok, hogy a kukákat túrja, ezért is szakosodtam a zsebelésre.

Azt sem tudom, mikor fürödtem utoljára. Kettő, talán három hete? Megnyitom a csapot és a vízpermet alá állok. Felszegett fejjel, lehunyt szemekkel élvezem a bőrömet borzongató víz forró cseppjeit. Micsoda luxus. De ehhez azért hozzá tudnék szokni.

Megmosakodom és megtörölközök. Magamra öltöm az új ruháimat és a tükör előtt meg sem állva lépek ki az ajtón. Fickó eltűnt. Azt hittem tűkön ülve fog majd várni, hogy első kézből láthassa, milyen gyönyörű pingvin lettem. Hát, ez van.

A földszintre érve meglátom egy távolabbi sarokban. Az illem úgy kívánja, hogy odamenjek hozzá és bemutassam megszépült, megújult önmagam. Én viszont nem úgy kívánom. A bárpult mögé lépve kezdek keresni valami ehetőt.

- Áh, bizonyára te vagy az új fiú, akiről a többiek beszélnek. – szólít meg egy szintén pingvin ruhás fazon.

- Aha. – válaszolom sokat mondóan és rátalálok egy üveg cseresznyére. – Apuci megsajnált és örökbe fogadott. – csevegek unottan, miközben azzal próbálkozok, hogy letekerjem az üveg tetejét.

- Had segítsek. – mosolyog rám és én szó nélkül átadom neki az üveget. – A nevem Aaron.

- Jó neked. – visszakapom az üveget és azonnal elkezdek nyammogni a sziruposan édes és ragadós koktélcseresznyéken.

- És a te neved? – nógat tovább, valamicskét vesztve a türelméből.

- Pierre. – vágom rá gondolkodás nélkül, csak, hogy békén hagyjon.

- Szóval francia vagy? – cseveg tovább.

- Holland.

- Mikor kerültél ide? – ráncolja össze a szemöldökét, kezdi már kapiskálni, hogy palira veszem.

- Két hete lezuhant a családom léghajója és mindenki meghalt. – felelem gyászosan. – Csak én éltem túl, és azóta földönfutó vagyok.

- Mit csinálsz? – érkezik a pulthoz Fickó, megszakítva legújabb legjobb barátommal folytatott csevejt.

- Eszek.

- És mit?

- Cseresznyét.

Eközben minden arc felénk fordul és árgus szemekkel figyel.

- Az a bár tulajdona.

- Éhes vagyok. – vonok vállat.

- Vegyél enni a saját pénzeden. – nyúl az üvegért, de én szorosan magamhoz ölelem. Nem adom.

- Akkor adj fizetést. – nyújtom felé szabad, ragacsos kezem. Mókásan megrebben az orrcimpája. Páran elképedve felkuncognak.

Annyira nyilvánvalóan látszik rajta, hogy most magában elszámol tízig, mielőtt bármit is tenne, vagy mondana. Aztán sóhajt egyet és témát vált.

- Kezdeni kéne valamit a hajaddal. Le kéne vágni azokat a tincseket, amik a szemed elé lógnak.

- Egy újjal sem érhetsz hozzá. – lépek hátra egy lépést. Tekintetem most kivételesen villámokat szór. A hajam tabu. Rajtam kívül senki nem érhet hozzá engedély nélkül. – Ez a szexepilem. – teszem hozzá komolytalanabbul, mire az összes alkalmazott jóízűen felnevet.

Kylian

Még mindig nem értem, mi a fenét keresek egyáltalán én itt?!

Abszolút szükségtelen, hogy irányítsak itt bárkit is, hiszen mindenki annyira okosnak érzi magát. Annyira elvannak szállva maguktól, pedig javarészt a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, mert mindent megoldok helyettük én, noha egyikük sem mondhatja magára azt, hogy ő a bár tulaja. Az kellene még ide! Másfél óra alatt tönkretennék ezt a kócerájt. Naphosszat lógatják a lábukat, aztán, ha munkára fogom őket még nekik áll feljebb. Csak arról feledkeznek meg időnként, hogy én vagyok az egyedüli, aki életben tartja ezt a flancos helyet. Nélkülem minden összeomlana, a vendégek szépen sorjában eltünedeznének, ők pedig földönfutóvá válnának mindannyian. 

Addig örüljenek, míg meg nem unom ezt az egészet és itt nem hagyom őket a szarban. 

- Öreg vagy? - színtelen kérdés egy színtelen és érdektelen fiútól. - Milyen öreg vagy? 

Ha azt mondanám, hogy nagyon, azzal vajon megelégedne? Elfogadná, mint tényt? 

Más lehetősége nincs, mert nem igazán adok neki. Örüljön, hogy befogadtam, hogy magamhoz veszem és ételt, szállást biztosítok neki. 

Jószívűségemet hálálja meg a csönddel. 

- Épp elég öreg – hárítom el, épp elég őszinte voltam vele már így is. - Indulj el. 

- Bácsi vagy papus?

Csak nem unja meg. 

- Keith – emelem meg a hangom. - Indulj el felfelé – egyedül arra kell koncentrálnom, hogy nyugodt maradjak, udvarias és reményeim szerint higgadt.

Türelmes vagyok.

Türelmes vagyok, mert ilyenre neveltek. 

Türelmes vagyok, mert világ életemben ilyen voltam. 

Az idegeskedés nem az én reszortom, nem szokásom és javarészt fölöslegesnek is tartom, hiszen ami probléma megoldható, azt rendszerint meg is oldom. Az a csekély százalék meg, ami még számomra is lehetetlen feladatnak bizonyul, nyugodtan elenyésződhet. Nem fontos, annyira nem az, hogy saját magamat hergeljem vele fel. 

Nem bízom a kölyökben, elvégre kapásból azzal kezdte az ismerkedést, hogy meglopott engem, de annyi eszet még kinézek belőle, hogy végre észrevegye magát és akadékoskodás nélkül induljon meg fölfelé a lépcsőn. El se hiszem, hogy komolyan befogadtam őt, gyakorlatilag magamhoz vettem egy neveletlen utcagyereket.  Egyenlőre nem sokat tudok róla, de az a kevéske információ is már régen rossz. Az, hogy a szülei nagy valószínűséggel annyit sem tudnak a saját gyerekükről, hogy az még életben van, túl sok jóra nem enged következtetni. Erre jövök én és empátiáskodom itt neki egy sort, holott hagynom kellett volna egyszerűen a sorsára. Ha én nem, akkor valaki más biztosan visszakézből kitekerte volna a nyakát. Akkor meg persze ugyanaz a kör forogna le újra, mint ami az embereknél igazán nagy szokás. 

Tök mindegy a halálnem, ha valaki valahol hullát talál, akkor azt biztosan egy hozzám hasonló vérszomjas szörnyeteg hagyhatta ott. Nem tartom lehetetlennek, elvégre közöttünk is vannak olyanok, akik veszélyt jelentenek a társadalomra nézve. Gyilkosok, szörnyetegek, de semmiben sem különböznek az emberektől. 

Ezt kellene észrevenniük végre nekik is, de ahhoz még túlságosan is elvakult ebben a világban mindenki. 

Halk szusszanással meredek magam elé, majd jó pár pillanatig komoran fixírozom az előttem ringó csípőt. Még fiú, hajléktalan és érzelmi retardált létére is úgy jár, mint egy lány. 

Érdekes, eddig ez fel se tűnt, és így elnézve nem is volt olyan rossz ötlet összeszedni őt. Odakint csak kárba veszett volna. 

Egyenesen az öltözőig kísérem őt, vigyázva, hogy el ne tévedjen, mintha az olyan könnyű lenne itt. Minden szoba elsősorban az egyszerűségre és a praktikusságra törekszik. Idebent nincs szükség luxuskörnyezetre, a dolgozókon kívül nem jár itt a kutya sem. Visszafordulok a fiúhoz, aki enyhén oldalra billentett fejjel szuggerálja a kulcsra zárt ajtót. 

- Ott ágyak vannak, ha netán valamelyik alkalmazottam nem tud hazamenni napkelte előtt. 

Nem kérdezett, de magyaráztam neki. Minimum reakció tőle a csendes hála, de csak a vállát vonja meg abszolút érdektelenül. Kíváncsi vagyok mit reagálna arra, ha elé löknék egy kartondobozt. Vajon belemászna? Az állatoknak beválik, azoknak mindegy, akárhol elalszanak, amíg kapnak enni és fedél van a fejük fölött. Ezekben éppenséggel Keith is részesülni fog. Felhizlalom és ellátom, hogy ne ázzon és fázzon nekem. Ez már majdnem olyan, mintha kisállatot tartanék, még gondoskodnom is kell róla. 

Szélesre tárom az egyik szekrényt, kihúzom belőle a vállfára aggatott egyenruhát, aztán elé emelve megállapítom, hogy nem egyezik a méret. Visszatéve egy újabb szekrényt nyitok ki, aztán bízva a megérzéseimbe azt is elé emelem. Elviekben egyeznie kell. 

Tökéletes lesz benne, mint egy ízléses csontváz. 

Már csak egy valami maradt ki.

- Ez talán jó lesz – dobom hozzá a törölközőt. - Menj, fürödj le és vedd fel ezeket – adom kezébe a ruhákat is. 

Hallgat az utasításra, pár pillanatig egészen komolyan elhiszem, hogy mégis csak jópofa és értelmes kölyök ő, aztán... nos, tévedni tévedhetek még én is. Elvonul, rezzenéstelen arccal pakolja le újdonsült ruháit, aztán premier plánban élvezhetem ki a vetkőzését. Nem elég, hogy csont sovány és a tenyeremmel ki tudnám tapintani nem egy bordáját, de még trehány is. 

- Keith – szólok rá ma már kitudja hanyadik alkalommal. - Csukd be azt az ajtót. 

- Azt hittem érdekel a hab testem – pislog rám szűzi ártatlansággal. 

Ehhez nekem nincs most türelmem. 

Megfürdik, felöltözik, aztán kicsapom vissza az utcára. Fogadja be valaki más, aztán nyúzza Keith annak az idegeit. Ennyire bolond és őrülten mazochista nem lehetek még én sem. Befogadtam, mert abban a pillanatban nem láttam más megoldást, első fellángolásomban még egészen jó ötletnek is tűnt, aztán nesze nekem kedvesség. De azzal meg nem érnék el semmit,  ha most feladnék mindent és elzavarnám őt a bús picsába. Még csak a legelején vagyunk, nem hagyhatom ilyen egyszerűen, hogy kicsapja kezemből az irányítást. A franc fogja hagyni, hogy ilyen kis mitugrász ennyire félvállról vegye az én jóindulatomat. Nem tetszésemnek egyértelműen hangot adok, aztán rávágom az ajtót. 

Hülye voltam, amikor azt hittem, hogy lesz türelmem egy emberhez. Egy halandó kis mitugrászhoz. De nem, nem fogok ítélkezni. Az emberek is fontos tagjai a társadalomnak, szükség van rájuk. Meglehetősen kellemes társaságnak bizonyulnak időnként, bár akad kivétel szép számmal még ebből is. Emiatt is érdemes alaposan végiggondolni, hogy kit eresztünk az életünkbe. Mert az, aki felé a kezünket nyújtjuk, könnyedén lehet a buktatónk is, hiszen egymást is pillanatról pillanatra képesek hátba támadni. Mégis mit várhatnánk tőlük akkor mi? 

Nem várom meg, míg Keith végez a zuhanyzással, van mit lemosnia magáról bőven és akkor az öltözködést még nem is említettem. Azt még megvárom, hogy odabentről vízcsobogás szűrődjön ki, aztán magára hagyom. Fölfelé már tudja az irányt, így kizárásos alapon nyilván letalál majd egymaga is. Nincs szükség díszkíséretre, viszont az alapvető szabályokat nem árt, ha belevési az agyába. 

A legelső és legfontosabb mindenképpen az, hogy az engedélyem nélkül nem teheti innen ki a lábát és nem mehet el sehova anélkül, hogy én rá ne bólintanék. 

- Hol szedted őt össze? - nem vámpír ugyan, de nyakig benne van a mi világunkban. 

Ashlee Lewis az emberek világában is egészen különleges, bájos, kedves, és amit a leginkább tisztelek benne az az őszintesége és az, hogy van mersze kiállni magáért még akkor is, ha a környezetében élők javarészt eszetlen fruskának tartják őt. 

- Helyesebb lenne azt állítanom, hogy ő akadt énrám. 

- Ezt meg hogy érted?

- Megtetszett neki a tárcám – mosolyodom el. 

- Meglopott? - hökken meg, s figyelmetlenségéből adódóan cseresznyeszín ajkai puhán elnyílnak. Megvonom mindkét vállam és ő elmosolyodik. Okos, ismer már annyira, hogy tudja, nagyjából akkor tudnának tőlem elvenni bármit is, ha én is úgy akarnám. - Gyanítom csak szeretett volna.

- Szerencsés kölyök, hogy engem szemelt ki magának. Más az én helyemben már felkoncolta volna. 

- Mert ti vámpírok annyira vérmesen komolyan vesztek mindent – sóhajt fel teátrálisan. 

Ha annyira vérmesen komolyan gondolnék én is mindent, akkor már az emberiség fele megszűnt volna létezni. De hiába is kezdeném én ezt itt elmagyarázni bárkinek is. Annyira függnek a sztereotípiáktól az emberek, hogy az már félelmetes. Megvan a véleményük mindenről, és még azt is csípőből eltaszítanák maguktól, amiről fogalmuk sincs. Nehéz elhagyni a már régen megszokottat, így nem nyitnak az újdonság felé sem. Érzem a friss vér pezsgését és egy egészen új és kellemes aromát vegyülni a bár megszokott levegőjével. 

Mihaszna kölyke. Már megint csak a bajt csinálja ahelyett, hogy jófiúként lesné minden kívánságom és parancsom. Élvezet lesz őt betörnöm és elérnem végül, hogy a szavaimra lépjen, s cselekedjen. Feltett szándékom, hogy hűséget nevelek belé, hűséget, ami hozzám köti majd, elvégre van mit megköszönnie nekem. 

- Mit csinálsz? - kérdem mellé lépve. 

Mintha nem lenne egyértelmű, hogy éppen a bár tulajdonát pusztítja el. Az én tulajdonomat. 

- Eszek. 

- És mit?

- Cseresznyét. 

Türelemjáték vele egy légtérben lenni. 

- Az a bár tulajdona – közlöm tényszerűen. 

- Éhes vagyok.

Pimasz, pofátlan, arcátlan, szemtelen..

Izomból belekalapálhatnám őt a padlózatba. 

Megérné? Neki nem, de nekem mindenképp, bár hosszútávon mégis csak az lenne a legjobb, ha egyben maradna Keith. Szükségtelen bonyolítani a dolgokat, nem hiányzik, hogy hullát találjanak még itt is. Bezáratnák velem akkor ezt a helyet, és nem az a baj, hogy nem tudnék még egy ilyen sikeres szórakozóhelyet leakasztani magamnak, de ha nem muszáj, akkor ettől sem válnék meg inkább. 

- Vegyél enni a saját pénzeden – nyúlok az üvegért, amit felmarkolva szorosan a mellkasához von.

- Akkor adj fizetést – nyújtja felém a kezét, tisztán látom a hámsejtjeire tapadt szirupos levet. 

Megrándulnak az ujjaim, de nem engedek a késztetésnek, hogy pont vele dekoráljam ki a falat. Magamban mérlegelem a választható lehetőségeket, aztán végül felsóhajtok és hagyom. Van más, ami lekösse a figyelmemet. Természetesen az is részese a hibáinak. Nem hiába néz ki úgy, mint egy nyüzüge kislány, még a haja is hosszú. Legalább, ha a frufrujától megszabadulnánk, elég, ha valamivel lejjebb vágjuk, legalább nem romlana a szeme sem és kivételesen még a környezetét is tisztán látná. 

- Kezdeni kéne valamit a hajaddal. Le kéne vágni azokat a tincseket, amik a szemed elé lógnak. 

- Egy ujjal sem érhetsz hozzá – tesz hátrább egy bizonytalan lépést, de ami a legérdekesebb, az a tekintete. Az eddigi unott színtelenséget mély és heves szikrák váltották föl. - Ez a szexepilem – lágyul meg a hangulata, ami egy újabb kacagást csal ki a többiekből.

Összevonom ugyan a szemöldököm, ám mégis úgy döntök, hogy jobb, ha hagyom. Ennek a vitának aztán igazán nem lenne semmi értelme. Feleslegesen és meglehetősen ostoba módon próbál meg belém kötni. De nekem aztán tényleg mindegy, milyen haja van. Amíg nem akadályozza őt abban, hogy normálisan végezze a munkáját, tőlem aztán szivárványosra is befestetheti. Nem vagyok senkije, nem kötelességem, hogy megneveljem és jobb belátásra térítsem. Megteszi azt majd más, valaki, akinek jelent annyit ez a kölyök, hogy megpróbálja őt megvédeni saját magától. 

- Meglep, hogy tisztában vagy egyáltalán a szó jelentésével.

- Nem tűnsz meglepettnek. 

Viszonozom kutakodó tekintetét, zavartalanul és az érdeklődés leghalványabb jele nélkül bámulja az arcomat. 

- Jártál te egyáltalán valaha is iskolába?

- Be akarsz íratni egybe?

- Lenne értelme? - kérdezek rá nyíltan, nem mintha tervezgetnék bármi ilyet. 

- Nem, a közelébe sem mennék. 

Biccentve adom tudtára megértésemet. 

Ennyiből is tökéletesen leszűrtem a helyzetet és az egészről alkotott véleményét. Ő maga egyáltalán nem olyan, mint a többi fiatal és nem hasonlít azokra sem, akik betérnek ide. Tökéletesen és kétségbeejtően zavar, hogy egyszerűen nem hagyja, hogy normális úton próbáljam őt meg kiismerni. Még, ha kérdéseket is teszek neki fel, azt a lehető legegyszerűbben letudja valami humortalan kitéréssel. 

De ezzel minden ugyanúgy megválaszolatlanul marad. 

Szükség esetén az elméjébe is könnyedén betörhetek, anélkül, hogy észrevenne az egészből bármit is, de nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. 

Nem akarom látni az elméjét, nem akarom látni, mitől válhatott ő ilyenné. 

- Fogj munkához – igazítom meg rajta a ruháját.

- És mit csináljak? 

- Azt, amit a pincérek – vonok vállat.

- Honnan tudjam, hogy mit csinálnak a pincérek?

- Találd fel magad.

Búcsút intve fordulok sarkon, viszonzom Ashlee mosolyát és magam után gondosan bezárom az ajtót, majd elkényelmesedve a székemben átfutom a listát, hogy miből van hiány. Nem pincérnek szántam a kölyköt, de kezdetnek megteszi ez is. Nem adtam olyan mérhetetlenül bonyolult feladatot neki, amit ne tudna könnyűszerrel megoldani. Segítsége is van hozzá. Kérdezhet nyugodtan akárkit. 

De még, ha ennyi sem lenne neki elég, akkor ott a tudat, hogy az én irodám sincs túlzottan messze. Ha már nagyon nem tud magával mit kezdeni, akkor hozzám is felsunnyoghat és kérdezhet. Nem láttam túlzottan értelmét annak, hogy nyilvánosan a tudtára adjam, hogy segítek neki, ha szükséges. Én hoztam ide, így az én saram az is, hogy betanítsam. 

Felkönyökölök az asztalra, tekintetem a listáról tovább vándorol a többi papírra, aztán onnan át az éppen nyíló ajtóra és a félfánál ácsorgó fiúra. 

Érdektelenül pillantok a falon függő esztétikus Acrylglas órára, ennél többet vártam tőle. Nem gondoltam, hogy majd ilyen hamar feladja és megfutamodva hozzám menekül. 

- Történt valami? - terelem figyelmemet vissza az iratokhoz. 

- Felmondok – lép az akváriumhoz, és az ujjával kocogtatva utat mutat az összezavarodott halaknak az üvegen keresztül. Értetlenül figyelem a csomóba gyűlt állatokat, amik mind-mind Keith ökörködésének az áldozatai. 

- Ez mind szép és jó, de eddig sem írattam alá veled szerződést, ami azt jelenthetné, hogy egyáltalán felvettelek téged ide. 

- Még jobb. Ezek szerint szabadon távozhatok? - fordul felém egy meglehetősen rémes mosolygrimasszal. 

- Ne reménykedj. Ki és mit követett ellened el, hogy ilyen hamar le akarsz most lépni? 

- Többen is kifejezték nagyfokú érdeklődésüket irányomban – kocogtatja meg újra az akvárium üvegét, felhívva magára újra a halak figyelmét. 

- Mármint? - fordulok felé valamivel nagyobb érdeklődéssel. 

- Kikezdtek az alkalmazottaddal. Ennyi nem elég? - fonja keresztbe karjait a mellkasán, már-már komolyan elhinném, hogy duzzog a történtek miatt, ha nem ismerném tökéletesen. 

Sóhajtva húzom ki az egyik fiókot, amiből egy kisebb kartont, filcet és madzagot halászok elő. Egyiket sem én tettem oda, de most kimondottan hálás vagyok azért, hogy valaki odatette őket és azért, hogy nem dobtam még ki egyiket sem a szemétbe. Keith halvány érdeklődéssel somfordál hozzám közelebb, de közben mégis ügyelve arra, hogy ne dugja bele az orrát semmi olyanba, ami rá nem tartozik. Elég nagy betűkkel írok ahhoz, hogy a táblán lévő szó mindenkinek kellően kiszúrja majd a szemét, aztán részemről Keith azt tesz innentől kezdve, amit akar. Én tettem a problémája ellen, így nem lehet egy szava sem. Még csak azt sem állíthatja, hogy nem törődöm megfelelően az alkalmazottaimmal. 

Ő a legelső, aki egy „ Foglalt „ tábla boldog tulajdonosa lehet az én jóvoltomból. 

- Ezt tényleg én kapom? - fordul felém megállva egy helyben, míg én azon ügyködöm, hogy minél hamarább a nyakába akasszam a táblát. 

- Talán van valami problémád vele? 

- Nem, dehogy. Egész csinos – bólogat lelkesen. - Mindenki engem fog majd irigyelni – tesz néhány lépést az ajtó felé. 

Vigyorogva integetek, tökéletesen feltűnt, hogy szeretne már ajtón kívül lenni, de ehhez szükségtelen ilyen lassan sunnyognia. Ha ki akar menni innen, akkor menjen és hagyjon végre munkához látni engem is.